2008 január 3.
…óóó dehogynem. Na nem a szó szoros értelmében és általában, csak a mostani. Ugyanis a történet a következő:
Miután Zolinak a sérülése miatt csak feküdni vagy állni szabad, -de ez utóbbit csupán naponta néhányszor 20-30 percig bírja-, szépen lemondtuk az ünnepi családlátogatást. Az persze eszünkbe jutott, hogy majd hozzánk jön a család, de azt gondoltuk, hogy szépen apránként, a két nap alatt. De hát ember tervez… Karácsony napján reggel csengetnek, Édesapám jött és a felesége. Alig múlt el néhány perc, csengetés, az egyik bátyám családostul, ami 4 gyereket jelent és a párját. Pár perc, ismét csengetés, másik bátyámék négyen. Így a létszám a lakásban hirtelen 8 felnőttre és 8 gyerekre nőtt. Az oka, hogy így alakult az volt, hogy a testvéreim és mi közösen vettünk ajándékot Apuéknak, és nem akarták úgy odaadni, hogy mi nem vagyunk jelen. Az ötlet jó is lett volna, csak ha legalább előző nap elmondják, nem ér váratlanul. Persze jól esett, hogy itt volt mindenki, nem panaszkodom. Szépen lezajlott az ajándékátadás, egy darabig még beszélgettünk aztán mindenki ment a dolgára. Kicsivel dél előtt végre befutottak Józsiék, Zoli bátyja és családja. Ezt tudtuk, vártuk is Őket nagyon már. Maradtak délutánig, játszottunk, bohóckodtunk, majd Ők is hazamentek. Délután ismét csengetés: Öcsém egy villámlátogatás erejéig. Kicsit később csengetés: Anyuék. Majd estefelé az egyik kolléganőm jött a családjával.
Tehát jó volt, jó volt, de nagyon elfáradtunk. A karácsony másnapja viszont olyan unalmasnak tűnt, mert már aki jönni akart az volt, aki meg nem az úgysem jött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése