2019. január 8., kedd

Elmaradások pótlása...

Már nem is mentegetőzöm...
Hetek óta pótolni szerettem volna azt a sok élményt ami igazán ide való, de csak tologattam, görgettem magam előtt...
Már biztosan nem tudom úgy leírni, mintha akkor friss érzésekkel írtam volna, de mindenképpen megörökítésre érdemes.
Tehát a novemberünk gyakorlatilag a decemberre való felkészülés volt. Mert a december -majd látjátok- igencsak sűrű és nehéz programokkal volt tele.

November 22-én tartották a zeneiskolában a Jeunesses Ifjú zenebarátok koncertjét. Ez minden évben van, idén Zozi gitározott. Nagyon ügyesen hiba nélkül játszott, de valamiért nagyon izgult.

November 28. Térségi szavalóverseny.
Petőfi: Arany Lacinak verssel indította az iskola Zozit. Érdekes, hogy ezt a verset mindenki ismeri, talán tudja is, de szerintem nagyon nehéz jól előadni. Pláne egy kisgyereknek. Végülis szépen mondta, sokat készültünk rá, és az osztályfőnök (magyar tanár) is sokat segített. A 3. helyezést hozta el Zozi. Büszke vagyok rá,  szerintem ez nagyon jó teljesítmény.  Márciusban újra ezzel a verssel indul egy másik versenyen, úgyhogy néha el kell mondani el ne felejtse.

December 3-án a templomban Marciék osztálya tartotta az első adventi gyertyagyújtást. Két mesét adtak elő. Ügyesek voltak. Sajnos nem ülhettünk túl közel,  így nem túl jó képet sikerült lőni.
Ugyanezen a napon Papi (a nevelőapám) kórházba került. Elesett és sajnos combnyak-törése lett.  Négy napot várt a műtétre... de szerencsére jól sikerült,  mankózik még,  de lassan javulgat. 80 éves,  úgyhogy nem megy ez könnyen...

December 6. Jött a Mikulás.  Természetesen otthonra is. Mamákhoz is. Az iskolában is járt. Sőt a zeneiskolában is ott volt. Minő szerencse épp volt órájuk a fiúknak.  Némi ajándékért elő kellett adniuk egy mikulásdalt. Zozi még azelőtt ezt gyorsan lezavarta mielőtt mi Marcival odaértünk,  így azt nem hallottam. Marci citerán játszott. Szépen, tisztán. Ügyes volt. 

December 8-án a "céges" Mikulás jött. Ott is kaptak csomagot. A nyugdíjas kollégák sütikkel, sült tökkel, kedveskedtek,  de volt szendvics, tea, és a felnőtteknek forralt bor is.

A következő hét valami horror, hogy milyen zsúfolt volt.

December 10-én színpadi nagypróba volt a városi Művelődési központban. (mindjárt kiderül miért) Délután 3-ra ment Zozi,  és fél 7 elmúlt mire végeztek...

December 11-én tartotta a város a Cipősdoboz hangversenyt. Ez számított a főpróbának. Bár teljes előadást leadtak, aminek végén kiosztották az összegyűjtött cipősdobozokat a nagycsaládosoknak.

Éééés December 12-én a városi Adventi hangversenyen szerepelhetett Zozi a zeneiskolával. A kórusban is benne volt és a citera-együttesben is.
Ó, nagyon élvezte. Végig mosolygott. Gyönyörűségesen énekeltek és nagyon szépen játszottak. Le a kalappal.  Csoda megható volt, hogy az én kincsem is ott áll a színpadon. A következő napokban pedig hízott a májam... jó páran gratuláltak.

December 14-én Marciék előadták a karácsonyi műsorukat a szülőknek. Jelmezes előadás volt. Marcinak az egyikben egész hosszú szerepe volt. Csodálkoztam is, mert E.néni nem szokott csak 1-2 soros szerepeket adni neki. Pedig ennél ezerszer többre képes. Nagyon ügyesek voltak.

December 15-én ugyanezzel a műsorral mentek Marciék egy másik iskolába vendégségbe. Na meg vittek a saját készítésű mézeskalácsukból is, amit a napköziben készítettek egyik délután.  Minden gyerek gyúrt, nyújtott,  szaggatott, de csak D.néni kezelhette a sütőt.
Természetesen sikerük volt mind a műsorral, mind a sütivel is.

Meglepő, de 17, 18, 19-én nem volt semmi különös.  Azthiszem legalábbis. Az tuti, hogy 19-e volt az utolsó tanítási nap.

Némi vásárlást ejtettünk meg 20-21-én.

December 22-én kirándultunk egyet. Egészen Győrig mentünk. Zoli kollégáját látogattuk meg. Úgy 2-3 évente megszoktuk nézni őket. Hihetetlen kedves család.  Jó apropó volt a karácsonyi vásár.  Nagyon készültünk, mert mondták,  hogy gyönyörű.  Én már csak azért is,  mert volt óriáskerék.  Sajnos az időjárás nem volt a barátunk, szakadt az eső végig, egész nap... de nem tántorított el semmi, nagyon élveztük a napot.
G és T teljesen odavoltak a fiúkért. Nekik már kirepültek a gyerekeik, és unoka még nincs. Szó szerint babusgatták őket egész nap.  A fiúk pedig demo üzemmódba kapcsoltak és mint két cukorfalat úgy viselkedtek.

Aztán eljött a karácsony.  Idén sikerült akkora fát venni, hogy  az aljából is és a tetejéből is vágni kellett, hogy beférjen. Dehát olyan szépet sikerült választani...
Jött a Jézuska sok-sok ajándékkal. Szenteste Mamiéknál és itthon.
Első napon jöttek Zoli testvéréék, Anyukája, MarciKeresztanyu.
Jó kis nap volt.  A gyerekek nagyon élvezték,  játszottak egész nap.  Így négyesben ritkán vannak.
Második nap Apuéknál voltunk. Ott is csomó ajándék volt a fa alatt, meg ott is a nagyszülők szeretete, unokatesók, nagybácsik bohóckodása.

December 29-én végre volt annyira hideg, hogy kimerészkedjünk a jégpályára. Vagyis ez pasiprogram, mert én csak palánkon kívülről vigyorgok.
De ők jól elvannak, esnek-kelnek.
De a végére egész jól belejönnek.

És az év utolsó napja... December 31.
Itthon voltunk. Sütit sütöttek a fiúk, sajtos masnit. Én pedig hidegtálat varázsoltam.
10 körül lementünk az Aldi parkolóba, vittük a tüzijátékot és jót mulattunk.
Ez is évek óta tartó szokás, hogy a régi munkatársakkal ott összejövünk, viszünk kölyökpezsgőt a kicsiknek, rendeset a nagyoknak és koccintunk. Beszélgetünk megfagyásig és mindenki megy haza.
Éjfélkor koccintottunk az új évre, bámultuk az ablakból a tüzijátékokat. Aztán jó éjt, viszlát 2018, Isten hozott 2019.

Boldog új évet kívánok mindenkinek!

A képeket próbálom sorban feltenni... hát majd összefésülitek a történetekkel.

2018. november 13., kedd

Október végén... November elején...

Még mindig október....
Az őszi szünet tulajdonképpen arra volt elég,  hogy végigrohanjuk. Persze jó értelemben.
Az időrendet már nem tudom, így csak a történések.
Okt. közepén volt a cégnél egy pályázat,  Hangszer símogató címmel egy családi rendezvényt szerveztek Bársony Bálint és zenekara és Korzenszky Klára részvételével a Benczúr palotában. Nagyon zártkörű volt, már magát a kihirdetését is szerintem kevesen olvasták. Szerencsére én igen. Kb az 5. percben küldtem a válasz emailt, hogy szeretnénk részt venni. Meglepő volt, de sikerült bekerülni a 40 meghívott közé.

Nagyon klassz volt a műsor, még mi felnőttek is élveztük. Volt mindenféle együtt zenélés, dobolás, éneklés. A végén kaptak a fiúk ajándékot is. Zozi természetesen kipróbálta Bársony Bálint gitárját 😍 Marci pedig dobolt és zongorázott 😊 


Ezután volt némi kézműves foglalkozás. A Postamúzeum munkatársai hoztak lúdtollakat, nádtollakat és tintát, azzal írtunk levelet, címeztünk borítékot amit a végén viasszal zártunk le.


Meg lehetett volna nézni a múzeumot is, de annyira eltelt az idő, hogy inkább hazaindultunk... Zozi persze azóta duzzog, hogy ő a csőpostát ki szerette volna próbálni... így nincs kizárva, hogy valamikor a közeljövőben el kell mennünk...  

Egy másik napra pedig egy kedves ismerős család hívott meg a birtokukra. Voltunk már ott valamikor évekkel ezelőtt, de a fiúk csak nyomokban emlékeznek rá.
Az eltelt évek alatt teljesen áttértek az "önellátásra"  állatokat nevelnek, kertészkednek. Amikor odaértünk már rotyogott a bográcsban a tyúkpörkölt. Igazi saját nevelésű kapirgálós tyúkból. Hmmm mennyivel finomabb!
Gyönyörű idő volt,  így a fiúk mindent kipróbáltak. Hatalmas terület,  vittük az ijjakat, tudtak célbalőni, focizni, de a legnagyobb élményt soha nem találnátok ki... Talicskában tologatták egymást.  Na ezt semmi nem tudta felülmúlni.

Voltunk még Agárdon is, a fürdőben. Szokás szerint rongyosra áztatták magukat. Egyszerűen nem lehetett kiparancsolni őket a vízből.

Persze volt töklámpásunk is, kitettük az erkékyre, fellógatva. Jól nézett ki, mókás volt ahogy himbálózott világítva.

Hát azthiszem az októberrel kész vagyok... 

A november első hete ugyebár katasztrófálisan hosszú volt.
Mi nagyok dolgoztunk... a kicsik meg... na kész kabaré... vagyis horror... vagyis tragikomédia... nem tudom eldönteni... a röhögés és az agyvérzés határait súroltam...
Ugyanis ez a gyerekeknek az iskolában tanítás nélküli munkanap volt. Tiszta sor, nincs suli, mennek Mamihoz. Ahan ahogy én azt elképzeltem... Először Marcinak jött egy üzenet,  szombaton reggel 8:45-től Múzeumban lesznek. Találkozó a múzeum előtt,  program kb 1 órás,  utána haza kell vinni őket.  Szuper, Zoli hajnalban indul otthonról én 7-kor... hogy a csudába juttatom el a gyereket...?
Következő üzenet Zozitól: szombaton 10-től, várhatóan másfél órás gyárlátogatás a Bonduelle-nél... A város tőlünk eső legtávolabbi pontján.  Nem, kisfiam nem engedlek el egyedül...
Szabi esélytelen... Zolinak szintén... Mamáékat nem szerettem volna ugrasztani, mert ez a két gyerekkel egy rohangálós délelőttöt felölelt volna, mert ugyebár még az útvonal sem egyfelé van. Nem nagy város  de ilyen esetben nem kicsi...
Végül mindkét fiút egy-egy osztálytárs szülei vitték-hozták. Anyu pedig forgatókönyvet kapott melyiket mikor és milyen autóba kell ültetni.
Azért csak gratulálni tudok, hogy ezt így kitalálták...

A szünet végével belecsaptunk a lecsóba. Zozi jelentkezett egy szavalóversenyre november végén lesz.
22-én pedig Hangverseny lesz, ahol gitározni fog. 

Közben benne van egy levelezőversenyben, ahová még szeptemberben neveztem be... (akkor még könnyebbnek gondoltam a sulit) A Pál utcai fiúkat dolgozzák fel három fordulóban.  Az elsőt most kellett beküldeni. Hát nem könnyű. 9 oldalas feladatlap volt, plussz egy rajz a grundról és egy gondolatábra. A második fordulót ma küldték épp. Az sem lesz könnyebb.  

Hát nagyjából ennyi...





2018. október 30., kedd

Októberi kirándulás

Na jól beharangoztam az előző poszt végén, hogy folyt.köv...
Október első napjaiban a vénasszonyok nyara bennünket is arra buzdított, hogy kicsit csavarogjunk, mielőtt beáll a szürke őszi idő. Hát mint így utólag tapasztaljuk ez még most sem történt meg...

A fiúk nagyon szerették a Mi kis falunk sorozatot. Én meg beleszerettem a falut körülvevő tájba. Hát nézzük meg milyen is Pajkaszeg. Tulajdonképpen Pilisszentlélek a becsületes neve. De mint kiderült valóságban is gyönyörű.  

Aránylag korán indultunk, így mi még egy csendes, szundikáló faluba értünk. Azt csak sejtem,  hogy a helyiek nem túl boldogok a népszerűség miatt. Bár valóban kedvesen fogadtak, de biztosan zavaró lehet,  hogy folyamatosan bámuló ismeretlen emberek jönnek mennek, mutogatnak, fényképeznek.
Persze természetesen mi is megkerestük Teca kocsmáját, ittunk egy finom kávét,  de addigra érkezett egy csomó vendég, így továbbálltunk. A falutól nem messze van egy romkolostor, nagyon jó kis hely, ha arra jár valaki kihagyhatatlan.

" Egyetlen magyar alapítású szerzetesrendünk, a pálosok első kolostorai a Pilisben és környékén épültek, a Pilisszentlélek feletti hegyoldalban, a XIII. sz. második felében alapították a kolostort, IV. (Kun) László király támogatásával. A ma látható alapfalak és a templomhajó déli falának 5-6 m magasan álló maradványa azonban a XIV.-XV. század fordulójára kiépült templom és kolostoregyüttes részleletei. A szerzetesek a mohácsi vész után hagyták el a kolostort, mely azóta pusztul. Az 1980-as évek második felében végezték el a romok konzerválását."

Pajkaszegnek – a filmben – nincs temploma, de a forgatásnak helyszínt adó falu is csak az 1760-as évektől tudhat magáénak egy kis, torony nélküli kápolnát, aminek helyére az 1800-as évek közepén épült templom, ami később, 1938-ban bővült ki két oldalhajóval. 
A templom előtt egy szép székely-kapu áll, melyet erdélyi fafaragók készítettek 1984 Pünkösdjére.

Szóval jó nagy sétát tettünk, jól is esett testünknek-lelkünknek.
De a napnak nem volt még vége. Esztergom felé vettük az irányt. Egyrészt, mert valami ebéd félét kellett már keresni, na meg mert közel volt.
A Bazilikát is jól körbejártuk. Igaz, hogy csak kívülről. Szokás szerint valami rendezvénybe csöppentünk. A Duna parton volt egy kirakodóvásár-borfesztivál szerű valami. Azt is megnéztük.
Aztán lassan hazafelé vettük az irányt.  Vagyis nem teljesen. Még Visegrád és a Dunakanyar gyönyörűsége várt. Bár a Fellegvárat kihagytuk,  mert ránksötétedett lassan, de néhány képet készítettünk a mesés kilátással.
Na meg búcsúzóul felsétáltunk a Vízibástyához.  Hát, már kb úgy éreztem, hogy ha mégegy emelkedőt vagy lépcsőt látok sírni kezdek... mi ugye teljesen "lapos" helyen lakunk. A legmagasabb kiemelkedés a sóderrakás... Biztosan ezért is varázsol el a dimbes-dobos táj ennyire...  Na tehát a mi lábunk nem erre van tervezve,  jól kipurcantunk nap végére. De csak mi nagyok. Elképzelésem sincs, hogy a fiúk milyen elemmel működnek, de  ők még a bástyához a nem gyenge emelkedőt is futva, szaladgálva tették meg. Azért hazafelé már énekeltünk, szorzótáblát mondtunk,  hogy ne aludjanak el 😊
Szerencsere este sem kellett ringatni őket. Na jó minket sem...