Szeretném...

Imádom a BEZZEGANYÁT, nagyon jó cikkek jelennek meg, olyan nekem valók...
2-3 hónapja olvastam először a sorozatuk felhívását, hogy akinek kedve van ossza meg velük azt az élményt amikor kiderült, hogy babát várnak. Kedvem volt, megírtam, megjelent. Csak mostanra érett meg bennem a gondolat, hogy itt is megjelenjen. Szeretném, ha megmaradna ez is így leírva. Íme:

Az első két csík...

Akartuk, vártuk, de az első próbálkozós hónapban nem voltunk sikeresek. A másodikban annál inkább :) Már egy hete késett... nem volt semmi tünetem, semmi hányinger, semmi aluszékonyság, nem is hittem, hogy terhes lehetek. Nem mertem tesztelni. Z. megunta és csütörtök este kezembe nyomott egy tesztet, hogy akkor holnap... Hajnali ébredés, még Z. alszik. Csak én vagyok egyedül. Gondoltam jobb is, mert ha negatív akkor kicsit kibőgöm magamból a sikertelenséget. Megcsináltam, de annyira reszkettem, hogy alig sikerült eltalálni. Oda sem mertem pillantani. Aztán mégis.... basszus ez pozitív. POZITÍV!!!! Olyan erős csíkkal, hogy el sem téveszthető... ANYA LESZEK. Basszus, nem lehet igaz, sikerült. Berohantam, odabújtam Z-hez mocorogni kezdett, köszöntöttem: Szép jó reggelt APUKA :) Egymást ölelve sírtunk örömünkben.

A második két csík:

Mire kisZ egy éves lett, megérlelődött bennünk, hogy milyen jó lenne még egy ilyen tökmag. Eddig sem vettük halál-komolyan a védekezést, de megbeszéltük, hogy ezután élesben megy a dolog. Karácsony közeledett, ajándékvásárlás, rohanás, hóesés, hihetetlen fáradt voltam, az egyik nap már-már hisztiközeli állapotban emeltem ki kisZ-t az autó gyereküléséből az egyik üzlet előtt, térdig merülve a latyakban. Akkor hasított a gondolataimba, hogy már meg kellett volna jönnie. Lehet, hogy...? Gyerek vissza a kocsiba, rohanás haza, naptár elő... igen... 3 napja késik... áááá ez semmi még akármi is lehet... De nem bírtam magammal, másnap mégis vettem egy tesztet. Sőt annyira nem bírtam magammal, hogy amíg kisZ déli sziesztázott meg is csináltam. Célzás, nagy levegő...szintén jött a reszketés, de most néztem... két csík...KÉT CSÍK!!! Hogy mondjam meg Z-nek? Négy nap múlva karácsony. Díszdobozba csomagoltam. Bár megállapodtunk, hogy nem veszünk egymásnak semmit, úgy gondoltam ennek örülni fog. Nem bírtam ki estig, Mire nem jó, hogy kisZ déli álmot alszik, odaálltam Z elé nyújtottam felé a csomagot, boldog karácsonyt kívánva. Nézett rám nagyon mérgesen és közölte, nem veszi el, mert nem tehetem meg vele, hogy megbeszélésünk ellenére mégis ajándékot veszek. Egy pillanatra bepánikoltam... most mi lesz?  De gyorsan kivágtam magam... nagyon megbántasz, ha nem fogadod el, de garantálom, hogy egész életedben bánni fogod... mondtam könnyes szemmel. Nagy kelletlenül bontogatni kezdte... két perc múlva ismét egymást ölelve sírtunk...

A legszebb az egészben, hogy mindketten az előző kapcsolatunkban sikertelenül próbálkoztunk... Z 4 évig én pedig majd 10 éven keresztül...  Jó, hogy végül egymásra találtunk.

Akkor hát a történet...

... amikor elköszöntem reggel a nagy napon, nem gondoltam, hogy két hétnek kell eltelnie ahhoz, hogy újra le tudjak ülni néhány percre nyugodtan... Pedig hát panaszra nem lehet okom... no de szépen sorban...

Tehát 20-án reggel elindultunk, a kórházban regisztráltunk, felballagtunk a szülőszobára ahol már tudták, hogy hamarosan érkezünk. Mindenki nagyon kedves és rendes volt, felvették az adatokat, előkészítettek és elfoglalhattam a helyem az egyik szülőszobában. Innen kicsit lelassultak az események, mert az infúzió amit kaptam, jó lassan folydogált le, bár nem is siettünk. Közben Marcikánk megérezhette, hogy kilakoltatás következik, mert a ctg bár nem túl erős de határozott fájásértékeket mutatott. Jött dokibácsink, mondta, hogy van előttem egy másik császáros de legkésőbb 11-kor találkozhatunk végre a kisfiúnkkal.  Apácskával dumálgattunk, bohóckodtunk, én búcsúztam a pocakomtól. Aztán egyszer csak jött értem egy "fiúcska" és innen már nagyon pörögtek az események. Azért, hogy mégsem menjen minden simán és első nekifutásra, történt egy kis izgalom is. Nem sikerült elsőre megszúrni a gerincem. Sőt, a nagyon-nagyon sokadik próbálkozás után már az altatást fontolgatták. Kértem, hogy próbálják meg még párszor (pedig piszokul fájt), mert nagyon szerettem volna ébren lenni és találkozni az első percekben Marcival. És tényleg amikor már azt mondták, hogy ez lesz az utolsó próbálkozás, akkor sikerült... Az anesztes orvos egy tünemény volt, végig beszélgetett velem, illetve közvetítette mi történik a "függöny mögött". Aztán megláttam... mázasan, véresen, de valami szépségesen... és csak nyöszörgött, nem sírt nagyon... helyette potyogtak az én könnyeim... persze amikor vizsgálták és mosdatták bepótolta a kis drágám. Kicsit vissza is hozta a szülésznő, megpuszikálhattam. Amíg dokibácsink befejezte a varrogatást addig Apácskával ismerkedhettek. Külön kértem, és ebben partner volt a szülésznő is, hogy a megfigyelési idő alatt maradhasson nálam és segítsenek megpróbálni a szoptatást. Sokáig ott voltunk összebújva, Marci a cicimen szundikált, próbált kicsit szopizni is, mi Apácskával pedig csak gyönyörködtünk benne. Nagyon-nagyon sok hasonlóságot fedeztünk fel Marci és Zozi közt.  Sajnos eljött a búcsú pillanata is, először elvitték Marcit, utána pedig engem.

A császáros szoba tele volt, így egy háromágyas kórterembe kerültem. Illetve kerültünk az utánam következő császáros anyukával. Jót vigyorogtunk azon, hogy majd versenyt jajgatunk... Másnap még nem, de utána már kértem, hogy Marci ott lehessen velem. Aznap egy nagyon kedves és segítőkész csecsemős nővér volt, így mindent elmagyarázott, hogy mit és hogyan tegyek. ...és bár nem volt túl régen amikor Zozit a kezembe foghattam, de jól jöttek a tanácsai. Egyedül csak az volt rossz, hogy hiányoztak a szeretteim. Bár jöttek minden nap látogatni, de az mégsem olyan volt. Zozikám igazi nagyfiúként viselkedett, evett, aludt, nem volt hisztis. Apa szerint öregedett egy évet olyan kis komoly lett. Én meg csak bőgtem esténként amikor Zoli telefonált, hogy alszik már.  Nagyon jól és gyorsan teltek a benn töltött órák, de jó volt amikor kedd reggel végre kimondta a gyerekorvos, hogy Marci egészséges és jöhetünk haza. Előtte nap délután pánikoltam, hogy sárgásnak látom a szemét, tuti nem engednek haza minket, de szerencsére nem volt vészes.

Itthon várt Anyu, Zoli Anyuja, Zozi és Zsuzsi. Mintha ezer éve nem jártam volna itthon olyan érzés volt, pedig csak 4 nap volt.

Folyt köv...