2008 november 24.
Kicsit off lesz most ez a bejegyzés. Elnézést érte, de le kell írnom, nem akarom magamban tartani. Napok óta gondolkodom, hogyan is lehetne ezt úgy megfogalmazni ahogy érzem. Lehet, hogy képtelenség.
Kezdem ott, hogy tegnap egy éve… akkor tudtuk meg, hogy miniManó a pocakomban van. Tegnap egész nap ott motoszkált a fejemben a gondolat, és reggel öltözködéskor ismét megnéztem és rámosolyogtam a pozitív tesztre ami azóta is a fehérneműs fiókomban lapul. Olyan jó érzés volt újra átgondolni az eseményeket. Mennyire örültünk, hogy sikerült!!
Aztán itt a mai nap: ma egy éve volt a balesetünk. Erre nagyon rossz visszaemlékezni. De a feldolgozásához ez is kell. Nem tudom mennyi időnek kell eltelnie, hogy ne álmodjak vele, hogy ne jusson eszembe. Tudom, hálát adhatnék, hogy bár maradandó testi és lelki sebekkel, de túléltük, és főleg, hogy miniManónk épen és egészségesen született. De akkor is: jó lenne már elfelejteni. Néhány napja még úgy gondoltam ma elmegyünk oda a baleset helyszínére és elmondunk egy imát, hogy itt lehetünk még ezen a világon. Ma úgy érzem, nem tudnám megtenni, mert vezetni azóta sem szeretek, de ma nem tudnék autóba ülni. Így marad ez a post: leírtam, bár nem valószínű, hogy változik bármi is. Csak leírtam…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése