Hát eljött ez a nap is

Készülődünk, nemsokára indulunk...

Szurkoljatok légyszi légyszi...

Majd jelentkezem.

Még mindig 2:1 ...

Marcit még a pocakomban őrzöm... Jó ez így. Neki is és nekem is. Gondolom nincs ellenére, hogy már jó ideje fejjel lefelé lóg, mert még csak apró jelét sem adta, hogy szeretne kibújni. Dokibácsink szerint még nem is fog. Így aztán megbeszéltük, hogy 20-án reggel "randizunk" a szülőszobán. Szerencsére nem kell előtte való nap befeküdni, hanem szigorúan éjfélig ehetek-ihatok és utána már semmi. Reggel bevonulok, előkészítenek és jöhet a nagy találkozás. Már nagyon várom/várjuk. Előtte még, szerdán egy utolsó vizsgálat (ctg, vérnyomás, vizelet és áramlás-vizsgálat) vár rám.

Közben itthon olyan pánikhangulatom van, hogy jaj még ezt sem csináltam meg, jaj még azt is jó lett volna... Pedig már tényleg majdnem minden kész van, csak olyan apró dolgok jutnak eszembe, hogy úgy hagyjam itthon a népemet, hogy lehetőleg ne hiányozzon nekik semmi. Persze nem fognak éhezni, a ruhák is glédában a szekrényben (kivételesen nem a vasalnivalós lavorban...) Igyekszem naprakésznek lenni, hogy ha menni kellene mégiscsak hamarabb akkor se dőljön össze a világ. Bár megsúgom, az én pakkom még mindig nincs összerakva... csak úgy nagyjából egy-két dolog ami a kezembe akadt azt elővettem, azok egy kupacban vannak :)

Birkózom a lelkemben dúló érzésekkel is... az elválással, a minimum négy napig tartó családhiánnyal (bár tudom, hogy jönnek majd, de az nem olyan) nem lesznek reggeli összebújások Zozival, kávé az ágyban című reggeli beszélgetések Apácskával, tinititkok suttogása Zsuzsival... De lesz helyette más, egy új, egy apró, szokatlan de mégis ismerős kis szuszogó csomag, egy kíváncsi kis szempár, amiben elmerülhetek, és aki négy napig csak az enyém... :)

Várunk…

2008 július 29.

Csak várunk, csak várunk… Már nagyon jó lenne, ha kibújna ez a kis miniManó. Jól érzi magát odabenn. Ezt a doktor bácsi naponta megerősíti. Csak mi vagyunk egyre türelmetlenebbek. Ja, és minden családtag, ismerős, barát, közeli s távoli rokon, munkatárs.

Pedig azt hiszem már-már extrém hülyeségeket (bocsánat a kifejezésért) teszünk annak érdekében, hogy könnyebben teljen az idő. Például szombaton este moziban voltunk. Ráadásul másik városban. Tudni kell, állandó félelmem, hogy valami nyilvános helyen folyik el a magzatvíz. Nem történt semmi, de fantasztikusan jól éreztük magunkat. Cseppet sem bánom, hogy elmentünk, mert egy jó darabig úgysem merem másra hagyni a picit. Vasárnap még mindig semmit sem éreztem, így hát mit csináljunk, délután horgászni mentünk. Nem messzire, csak 20 km távolságra, ha véletlen mégis szülnénk. Jó volt a levegőn pihengetni, sétálgatni. De úgy látszik miniManót nem igazán zavarta egyik gyerekcsalogató programunk sem, köszöni szépen, marad még. Legalábbis a hétfői vizsgálat szerint. Ma már (kedden) vinnem kell a pakkomat, lehet, hogy a kórházban kell maradnom. Ami jó is, meg nem is. Jó, mert rögtön kéznél van minden, ha végre valami történik. De közben meg nagyon nem jó, mert bár feltalálom magam mindenhol, de nagyon elárvultnak érzem magam a családom nélkül.

Tehát, úgy hiszem, már csak akkor jelentkezem legközelebb, ha hazaértünk miniManóval. Kitartás…

Már csak 3 nap… vagy ki tudja mennyi

2008 július 23.

Kezd izgalmassá válni a dolog… miniManó annyira jól befészkelte magát, hogy nem akarja elhagyni kis birodalmát. A tegnapi vizsgálaton legalábbis ezt mondta a doki bácsi. Sűrűsödnek most már a találkozásaink, ha addig nem történik semmi, akkor pénteken, szombaton, vasárnap is találkozunk. Ha ezek után még mindig semmi, akkor pedig hétfőtől vagy keddtől élvezhetem a vendégszeretetüket. Még nem szeretné megindítani a szülést, csak nagyon dagad a lábam és jobbnak látná ha ott pihengetnék.

Eddig azt sugalltam miniManónak, hogy maradjon még egy kicsit odabenn, most meg arra biztatom, hogy bújjon ki szépen magától. Így persze nem csoda, ha nem tud kiigazodni rajtam. De azért bízom benne, hogy tudja Ő, mikor kell megismerkednünk. Nem szeretnék napokat eltölteni a kórházban. Illetve úgy szeretném eltölteni azt a pár napot, hogy közben Őt dajkálom és szeretgetem.

Apácska is egyre nyugtalanabbul alszik, szinte minden moccanásomra megkérdezi mi a baj, menjünk-e. A család is egyre gyakrabban telefonál, hogy mi újság.

Tehát várunk…

Kép

 2008 július 15.

No akkor kipróbálom, tudok-e képet feltölteni… hátha sikerül is. Így majd tudom miniManót is  mutogatni  

Bejegyzés jelentése

Már csak 11 nap

2008 július 15.

Ma voltunk a harmadik NST vizsgálaton. Apácska vitt el, egyrészt mert kíváncsi Ő is, másrészt meg már nem engedi, hogy vezessek. Ez már a második hét, hogy a doktor bácsink nem a magánrendelőjébe hív vissza, hanem a kórházba. Megnézi miniManót ultrahangon, csinál NST-t, vizeletvizsgálatot, vérnyomást mér, a méhszájat ellenőrzi. Ismét kaptam egy hét haladékot J azt mondta, szerinte még jövő kedden találkozunk. Ezek szerint miniManó jól érzi magát bent, és esze ágában sincs kibújni. Hurrá, akkor már betöltöm a 39. hetet is.

Telt ház volt ma a szülészeti osztályon, így a szülőszobán végezték el a vizsgálatokat. J Legalább láttam milyen, tudtam kérdezni néhány dolgot az egyik szülésznőtől.

Zolit szinte egész nap hívogatták a munkatársai, hogy meg van-e már a baba. Okosan kikövetkeztették, hogy nem dolgozik akkor biztosan szülünk. Jót mosolyogtunk ezen. Nem telik el nap, hogy engem is ne keresne valaki az ismerősök közül, hogy mi újság. Gondolom, ahogy az idő telik ez csak fokozódni fog. A család is készenlétben áll, bárkit riaszthatok, ha menni kell és Apácska még épp dolgozik. Persze jó lenne, ha együtt mehetnénk, de mint tudjuk a gyerekek nem mindig fogadnak szót.

Itthon minden kész, csomagom összerakva, babaruhák a szekrényben kimosva, kivasalva.

Az érzéseim? Hm, még mindig nem változtak… várom, mert …várom és kész. De örülök, és megünneplek minden egyes napot amit a pocakomban tölt ez a kismanó.

37. hét

2008 július 1.

Hm… Nem vagyok benne biztos, hogy meg tudom-e úgy fogalmazni azokat a bennem dúló érzéseket, amik kavarognak most bennem.

A tegnapi napom nagyon érdekesen alakult. Reggel NST-re mentem, az elsőre. Minimanó először nem törődött semmivel, aludt, de később megérezte a vizsgálat fontosságát, produkálta magát rendesen. Tökéletes lett minden eredmény. Illetve amióta meleg van, elég csúnyán bedagad a lábam, ezért az itteni orvos (nem akihez járok, hanem akivel nem vagyunk túl jóban) nem túl szép szavakkal figyelmeztetett arra, hogy teljesen só nélkül kellene enni. Azonnal elzavart vizeletvizsgálatra a védőnőhöz. Szerencsére ott mindent rendben találtak, a súlyom sem nőtt, vérnyomásom is rendben.

A saját orvosomhoz délutánra volt időpont megbeszélve. Ő is nagyon meg volt az eredményekkel elégedve, zárt a méhszáj, babóca befordulva a megfelelő irányba. Szép nagy, fejlett, de nem extrém óriás bébi. A méretei és fekvése alapján, szerinte kb. másfél-, két hét múlva meg is születik. Igaz, bő három hét van még papírforma szerint, de ha most megszületne, akkor sem lenne már semmi gond. No ez volt az a pont, amikor valami megfoghatatlan érzés kerített hatalmába. Ennyi? Nemsokára vége lesz? Annyira fog hiányozni ez a kis mocorgó a pocakomból… Kicsit (nagyon) „nemnormálisnak” tartom magam. Tudom a karomban tarthatom majd, de annyira imádom, hogy itt van bennem. Megbeszélem vele, hogy maradjon még kicsit a pocakomban. Még nem végeztem a ruhácskái rendberakásával sem. Kimostam már ugyan mindent, de még vasalva semmi sincs.

Szóval valami ilyesmiket érzek. Nem félek a szüléstől, sem az utána következő napoktól, hiszen tudom, hogy a lehető legszebb dolog történik velünk. Lesz egy kis bébikénk. Már most annyira imádom… mi lesz, ha kézzel foghatóan itt lesz??

Babaszoba, 4D és egyebek…

2008 június 16.

Ma megnéztem a virtuális vonalzómat, ha miniManó tartja a papírformát, 40 nap múlva kezemben tarthatom. Várom már nagyon, de közben rémülettel tölt el, hogy mihez is fogok én kezdeni egy ennyire aprócska babával. Biztosan először mindenki így van ezzel, így bízom benne, hogy majdcsak belejövök én is…  Apukája szerint, majd hazahozzuk és nézegetjük J

 Készül a babaszoba is. Most nem magunkat akarom fényezni, de gyönyörűűűűű! A legjobb benne, hogy mi csináljuk, nem katalógusból meg egyebek. Igazi kispasis, de közben mégis babás. Lassacskán a kelengye is összeáll, meg az én csomagom is. Tehát tényleg végzünk mindennel, mire a fiatalúr megérkezik.

Múlt szerdán elmentünk újra 4D-re.  Khmm. Ez most valódi kidobott pénz volt… Picikém úgy fogta az arcocskáját, hogy semmit sem lehetett belőle látni. Próbálta a szonográfus mozgatni, én is fordultam mindkét oldalamra, de csak azt értük el, hogy mindkét keze és még az egyik lába is takarta, tehát semmit nem mutatott. Gondolom, elege van már az állandó kukucskálásból. Kicsit csalódottan jöttünk el, de hát ez van, majd láthatjuk még eleget. A becsült súlya 2546 g, a bpd-je 90mm. Itt is megdicsérték, hogy szép nagy baba. Minden szép szabályos. Hallgattunk egy kis szívhangot is. Jaaj ezt annyira jó hallgatni. Most már szinte minden gondolatom körülötte forog. Mi lesz, hogy lesz, épp mit csinál, hogy fekszik, tudni fogom-e, hogy indulni kell, meg ilyenek. Sokat mocorog, gondolom, helyezkedik. Van, amikor egyátalán nem tudom beazonosítani épp mi van fent, és mi lent, meg sokszor megkérem ne könyököljön annyira. De továbbra is jól viselem az egészet. Nem tudom miért, de sokan szinte sajnálkozva mondják, hogy jaj te szegény, hogy bírod. Viccesen azt szoktam válaszolni, hogy szeretnék most elefánt lenni, mert azok sokkal több ideig hordják a kicsinyeiket. Őszintén szólva, imádok terhes lenni. Igaz, hogy sokkal lassabban haladok mindennel, és a lábujjaim is néha elérhetetlen messzeségben vannak, de mindent összevetve, jó. Az érzés, hogy a pocakomban van egy kisember, aki azért születik, mert akartuk és szeretjük és az életünk értelme lesz, semmivel nem összehasonlítható.