Ez nem az...

 ...voltak már pozitív tesztek az életemben aminek örültem...

...hát, ennek most nem.... 

Apu...

 Azthiszem a 2020.november 29-e reggel 7:42 örökre beleégett az agyamba...

Kicsit visszaugrok időben... Szerdán estére tudtuk meg, hogy pontosan melyik osztályon van Apu és hogy nagy a baj, már nem volt etethető. Csütörtökön kérvényeztem egy rendkívüli látogatási engedélyt Mamának, hogy be tudjon menni hozzá. (Mama Apu 2.felesége) Pénteken csupán annyi információt kaptunk telefonon, hogy nagyon gyenge, nem mondhatnak semmit. Szombaton reggel elmentünk Zolival a piacra vettünk ezt meg azt. Épp, hogy hazaértünk pittyent a telefonom, email jött a kórházból. Engedélyezték a látogatást. Gyorsan kinyomtattam és vittük Mamának. Még aznap be is tudott menni hozzá. Mondjuk nem volt cseppet sem megnyugtató, hogy Apu talán egy pillanatra nézett fel...

Vasárnap reggel, nagyon-nagyon korán ébredtem. Feküdtem csendben,  hogy ne ébredjenek fel a többiek.  Aztán sokkal később, hogy még az idősávunk lejárta előtt végezzek lementem az Aldiba. Pont fizettem amikor megcsörrent a telefonom. (7:42) Egy ismeretlen számról hívtak. A kórházból... Apu hajnalban 4:30-kor itthagyott minket, feladta a küzdelmet... Fogalmam sincs hogy jöttem ki a boltból... Hívtam Mamát. Gondolom a lakótelepen jól megbámultak, hogy hangosan bőgve járkálok... Otthon a fiúk már felkeltek. Elmondtam nekik is. Zoli rögtön értette amikor meglátott.  Sírtunk egy sort egymást négyen átölelve... Telefonáltam a két batyámnak, de szinte teljes sokkban voltam... Napközben gyakran hívtuk a Mamával egymást. Eltelt a nap... Hétfőn Mamával intéztük a kórházi papírokat, körvonalazódott a temetés is. Kedden délelőttre nagyjából mindent elintéztünk. Zolival a koszorúkat is. Csak időpontot nem tudtunk, mert annyi, de annyi elhunyt van, hogy minden csúszik. Végül Mama hívott hét vége felé, hogy dec.11-én délután 3-kor lesz a temetés. 

Aztán az a nap is eljött. A fiúkat hamarabb elhoztam a suliból. Menni is akartak, meg hát... jobb is, ha nem itthon búslakodunk együtt.  

Maga a temetés nagyon szűk körű volt. Nem is lehetett sok embert hívni. Polgári szertartás volt. Apu nem volt hívő, így ez jobban illett hozzá. Rövid volt a szertartás is, de méltóan elbúcsúztattuk. A fiúk nagyon sírtak, úgy másnapra nyugodtak meg kicsit. De maximálisan felfogták, próbálják okosan kezelni. Néha kérdeznek, válaszolunk.

Hogy én hogy viselem?  Hát... egyrészt nem tudom még mindig elhinni... másrészt, egy pokoli ürességet érzek... aztán néha tagadok... meg van, hogy tök reálisan felfogom. Ez úgy percenként tud változni. Ha bárki szóba hozza, sírok... Egyébként elvagyok. 

Nagyon rossz menni Mamához, mindig Apu székébe akar leültetni... nem tudok... az az ő helye... én mellette ültem mindig, most is oda ülök le. Üres a ház nélküle, várom, hogy feljöjjön a pincéből, vagy mint az elmúlt hetekben ha aludt amikor ott voltam és felébredt a neszezésre várom, hogy szóljon. 

Ami nagyon nehéz, a tudat, hogy amikor elment senki nem foghatta a kezét. Utolsó emlékem a két héttel azelőtti vasárnap, amikor elbúcsúztunk és megpusziltam a feje búbját... a pillantása ahogy intettem még az ajtóból.

Szóval nem könnyű... 

Vigyáztatok egymásra!  Legyetek ott a szeretteiteknek! 

Épp most...

 Atyaég… de régen írtam…

 

Szóval, köszönöm mindenkinek aki velem maradt így is, hogy bezárkóztam. …miért is?

Sok apró dologból tevődik össze, de a legfontosabb, a családunk védelme. Volt olvasó a közvetlen környezetemből akit nem szeretnék, hogy olvasson továbbra is. Semmi komoly gond nincs, csak így jobban biztonságban érzem magunkat.

 

Hogy mik is történtek az almúlt hetekben? Háát sok-sok minden.

Például volt ugye az őszi szünet. Nem mondtuk a fiúknak, mert nagyon bizonytalan volt, hogy el tudunk-e utazni, de foglaltunk szállást Hévízen. Hirtelen jött ötlet volt, rendkívül kedvező árral kínált egy hirdetésben az egyik legnagyobb szálloda szobát. Gyorsan lefoglaltuk. Már-már kétségbe is estek a fiúk, hogy jaaaj, hát mindenki utazik, mi is ilyenkor szoktunk őszi erdőt nézni… és hogy az egész szünet minek is lesz, mert őőők bizony halálra fogják magukat unni… meg hasonlókat hallgattunk napokon keresztül. De nem árultuk el, kibírtuk. Annyira, hogy az utazás előtti nap, Zoli még az autómosáshoz is elvitte magával a fiúkat, addig én gyorsan becsomagoltam a három napi holminkat. A bőröndöket pedig eldugtam a kamrában. Reggel pedig Olyan szerencsénk volt, hogy nem vették észre, hogy az autóban van. annyit tudtak, hogy kirándulni megyünk, körbeautózzuk a Balatont. Hát volt némi orrlógatás, mert természetesen zuhogott az eső, na akkor rákezdtek, hogy minek megyünk, mert ilyen pocsék időben kiszállni sem lehet az autóból… Lelkesen mutogattam az időképen, hogy a Balatonnál már nem is esik. Egy ideig ez be is jött, de amikor lekanyarodtunk az autópályáról és még mindig szemerkélt az eső, a hátsó üléseken pedig kuka csend volt, úgy Akarattya körül már inkább megmondtuk, hogy az igaz, hogy körbeautózzuk a Balatont, de nem egy nap alatt, közben pár napra megállunk. Na volt ám viháncolás utána. Úúúgy, de úgy örültek. Füreden megálltunk, mert az ugye számunkra kihagyhatatlan. A kikötő, a mocsárciprusok, a sétány. Fura volt a csend. Alig volt látogató. Még parkolni is simán tudtunk. Hosszú séta után ebédeltünk egy finomat a kedvenc helyünkön a Giorgiban. Aztán már meg sem álltunk Hévízig. Húúú szuper az a szálloda. Szép nagy apartmanunk volt, kényelmes, tiszta, szóval szuper. Jó nagy medencék vannak, meg sok-sok minden szabadidős tevékenységek. A szuper hétvége után hazafelé a déli parton jöttünk, (mondtam én, hogy körbeautózzuk a Balatont) Megálltunk először a Gömbkilátónál, mert már régen szerettük volna megnézni. Nem túl messze parkoltunk, így egy rövid, de enyhén gyilkos sétával tudtunk felmenni a kilátóhoz. Na az ott csodaszép. Fogalmam sincs mennyi időt tudnék eltölteni ott… sokat… Újramegnézős lesz az biztos. Már csak azért is, mert a bobpálya épp technikai okok miatt zárva volt, a fiúk pedig nagyon szerettek volna csúszni. Hát én annyira nem bánom, mert ki tudja ki, mit, hogy fogdosott össze ebben az őrült helyzetben.

Következő megálló Siófok volt. Nnna az egy nagy csalódás…. minden zárva volt. Minden. pedig jócskán benne voltunk az ebédidőben, sőt…  Szóval még a mekit is felújítják… A partra pedig csak hosszú autókázással jutottunk el. Viszont a fiúk felfedezték a fordított házat, ahová muszáj volt visszafordulnunk. Háát, no… sokkal nagyonn durranásra számítottam. Mindegy egyszer meg kellett nézni, meg is volt az az egy. Összegezve nagyon jó kis hétvége volt. Ránk is fért.

 

Őszi szünet után visszazuhantunk a valóságba, a mindennapos rohanásba. Nem mondom, hogy jól esett. Jöttek az újabb megszorítások, iskolabezárások. Kezd ijesztővé válni a helyzet. Egyik hétfőn a fiúk hangszertanára üzent, hogy beteg, nem lesz óra. Aztán hétvégére kiderült, hogy pozitív lett a tesztje. Beteg is… nem oyan vészesen, de mégiscsak beteg. Számolgattunk, nem találkoztak csak szünet előtt, így hátha… aztán Marci hittan tanárnőjéről derült ki, hogy beteg… nem kicsit… őt nagyon leverte a lábáról. Közben hol ez az ismerős, hol a másik…

Eddig annyira nem is féltem, de mostmár nem tudom ezt állítani annyira biztosra. Jó, hogy viszonylag védett közegben vagyunk, nem tömegközlekedünk, bár nem úszik itthon minden fertőtlenítőben, de az alap dolgokat betartjuk. Annyi a változás, hogy nem járnak a fiúk a zeneiskolába, nem engedtem őket szolfézsra sem. Nem konkrétan a zenetanár miatt (persze ez is játszik) hanem logisztikailag így sokkal könnyebb. Nagyon félek viszont, hogy esetleg én hurcolom valahová, akár Anyuékhoz, akár Apuékhoz. Nem írtam róla, de Apu nagyon beteg, augusztusban bekerült kórházba, ahol több, mint egy hónapot töltött. Sajnos nem valószínű, hogy annyira felépül valaha is, hogy minőségi életet éljen, de megvan… VAN. Ez számít. Hetente nagyjából 2-4 alkalommal vagyok ott, vigyázok rá vagy csak ott ücsörgök mellette… szóval félek. Neki most nagyon nem hiányozna. Tudom, akkor miért megyek… azért, mert nem tudom, hogy még meddig mehetek…

 

Egyenlőre ennyi. Majd jövök.

Ti mikor?

Ti mikor csintalankodtatok, aztán röhögtétek könnyesre magatokat legutóbb? ... Én ma :-)
Bár leírva biztosan nem lesz olyan vicces, mint átélni,  de leírom, mert jó lesz erre az érzésre később visszagondolni.

Úgy alakult a mai napunk, hogy Zoli Marcival Mamáéknál hurkát-kolbászt töltött, mi meg Zozival Zenetörténeti versenyen voltunk.  Anyu pénteken mondta, hogy ugorjunk fel ebédelni,  úgyis délig eltart a verseny. Így is volt.

Egyszer csak csengetett az öcsém,  Csaba. Nyitottam az ajtót, de hirtelen ötlettől vezérelve,  vagy csak egy kisördög bújt belém, elbújtam az ajtó mögött. Nem is látott meg,  csak amikor csukta be az ajtót, én meg csak annyit mondtam: hu.  Nanáá, hogy jól megijedt :-)  jól megölelgettem és csak röhögtünk abbahagyhatatlanul. 
Anyu meg is állapította, hogy pontosan olyanok vagyunk most, mint vagy 35 éve. :-) 
 

Akkor... a Titok :-)

Talán a közeli családtagoknak nem is annyira,  de érdemes megemlíteni.

Amikor Marci még a pocakomban lakott, már tudtuk , hogy az akkori kis ékszedoboz bordó Peugeot-om nem lesz elég nagy a család számára.
Így lecseréltük egy csapatszállítóra, név szerint Ilu-ra, aki az egyszerűség kedvéért a rendszámáról kapta a nevét. Nem volt nehéz megszeretni, kényelmes volt, elfért mindenki, könnyű volt vezetni. De sajnos telt az idő, és hát akkor sem volt fiatal amikor vettük,  kezdett egyre gyakrabban betegeskedni. Próbáltuk becserélni, de nevetségesen keveset kínáltak érte. Egyszer aztán a szerelőnk úgy döntött,  kell neki,  megegyeztünk.

Ezután került a családba Hófehérke,  az Opel.  Aki gyönyörű volt,  csak ámultunk amikor megláttuk. Hatalmas volt és nagyon erős.  De sajnos bosszúságot bosszúságra halmozott... Nagyon sok baj volt vele. Illetve,  velünk volt a baj,  mert nem szabadott volna egy ekkora teljesítményű autót városban használni. Ő száguldásra termett, mi pedig kalitkába zártuk. Persze,  hogy folyton beteg lett. Gyógyítgattuk, szerelgettük. Különlegessége miatt minden alkatrész brutálisan drága volt hozzá. Gyakorlatilag a másfél év alatt,  amit nálunk töltött, egy egész vagyont költöttünk rá.  Nyár végén betelt a pohár.  Még utoljára mindent megcsináltattunk rajta, és kimondtuk, hogy menjen a háztól.  Elég volt.  Így most arra várunk,  hogy valaki beleszeressen. Pillanatnyilag egy kereskedésben várja leendő tulajdonosát.

Nem is a kényelem miatt, -mert szívesen tekertünk bicajjal mindenhova -, de nem tudunk egy autóval létezni. Apa ugyebár dolgozik a sajátjával egész nap.  Változó mikor megy, mikor jön haza.  Ez reggel 5-7 és este 7-8 közt bármelyik időpontban lehetséges.  A gyerekek reggeli "szétszórását" délutáni "összeszedését",  különórát, orvost, egyebeket az esetek 90%-ban nekem kell logisztikázni.  Nem nagy ez a város, de szégyen,  nem szégyen nem esett túl jól,  amikor szakadó esőben iskolatáska,  saját cucc, tornazsák, úszáscucc, de még kicsit be is vásároltunk,  tekertünk haza, de csak addig amíg lepakoltunk és Marcit elhoztuk Mamitól, aztán vissza a zeneiskolába. Vagy épp a város másik végén rendelő fogorvoshoz.
Na nem panaszkodni akartam ezzel,  de kell még egy autó.
Így aztán,  mert eddig is bevált, most is remélem jó lesz, vissza a gyökerekhez. Egy újabb Peugeot lett a kiszemelt.  Lélegzet-visszafojtva vártam a napot amikor végre megnéztük,  és igen,  tetszett amit láttunk.  Két teljes hét kellett hozzá, hogy a papírokat elintézzék, ééés tadammmm, dobpergés, hazahozhattuk végre.  Egy Iluhoz nagyon hasonlító, de nála jóval fiatalabb autó költözött a garázsba.  Még vár rá, némi apróbb szerelési munka,  de a héten már használatba vettük. Imádjuk máris. Pillekönnyű vezetni, elférünk kényelmesen...  És... a gyermekkori szerelmem Peugeot.
Isten hozott,  vigyázz ránk!

Ajándékok

Születésnapom volt.  A két kicsi,  már napok óta titokban készült.  Kopogni kellett ha be akartam menni a szobájukba,  fiókba szigorúan tilos volt belenézni, stb... 

Hát bevallom,  élveztem :-) és igenis betartottam a szabályokat,  egyrészt mert szeretem a meglepetéseket,  másrészt nem akartam elrontani az örömüket.  

...ééés eljött a nagy nap :-) reggel,  mintha misem történt volna,  félkómásan reggeliztek. Aztán varázsütésre egyszerre jutott az eszükbe,  átöleltek és boldog szülinapot kívántak.  

Megbeszéltük,  hogy csak este lesz köszöntés, mert ez a reggel még a szokásosnál is rohanósabb volt.  (vittük az autót a szervízbe)
Majd mindenki ment a dolgára.
Délután Apa jött értem,  mentünk a gyerekekért, majd haza.  

Szóval az ajándékok:
Marci rajzolt nekem egy rendőrautót :-) fát, virágokat.  

Zozitól egy borítékot kaptam,  benne több apróság. Egy szív-lufis Anya felirat,  egy idézet: "A szeretet soha el nem fogy." (honnan szedte nem tudom, de nagyon meghatott), egy boldog szülinapot kártya, éééés egy 20 forintos. :-D (ez utóbbi azért,  mert ő is szokott a mamáktól pénzt kapni ajándékba) Azthiszem ezt így egy az egyben elteszem emlékbe. 

Imádom őket.  Nagyon boldog voltam.  Imádom,  hogy ennyit készültek.  És lehet, hogy nem művészeti alkotások, de Tőlük kaptam,  szívből adták,  saját maguk találták ki, és büszkén, boldogan adták. 

Persze kaptam ám virágot is,  meg más ajándékot,  minden telitalálat volt és nagyon örültem mindennek.  

Csak meg akartam örökíteni, bár az érzést nem tudom leírni.  Örültek,  hogy örülök. Szerintem -főleg Zozi - most érett meg arra, hogy ajándékot adni is jó. Persze eddig is adtak,  meg kicsi koruktól készítünk név-, szülinapra, de ezt az örömet részükről nem tapasztaltam még. ... És ez olyan jóóó.

Ám legyen :-) Az én ötvenem...

Minden pillanatát imádtam Erika és Bea Ötvenjének, így csatlakozom.  Bár sok újat nem hiszem,  hogy tudok írni.  Íme a nálunk elhangzó 50 mondat.

1, Jó reggelt Kincseim.
2,  Mit szeretnétek reggelizni? Naná, hogy ami gyorsan elfogy.
3,  Igen,  ringatlak amíg melegszik a tej. Persze,  téged is.
4,  Kapd már be azt a falatot, ne nézegesd!
5,  Egyééél mááár!! 
6,  Mondom... Egyééél... Mááár!!! 
7,  Jó... Menj pisilni...
8,  Na,  ki győz ma, Ti a reggelivel,  vagy én a fürdőszobában?
9,  Siessetek már, 10 perc és indulnunk kell.
10,  Mi lenne egyszer meglepnétek és nem kellene vitázni?
11,  Már indulni kellett volna 5 perce. 
12, Na jó... Veszem a cipőmet,  indulok. Aki kész van jön,  aki nem az marad. 
13,  Indulhattok.  Hátsó ajtónál találkozunk. 
14,  Néma csendben a lépcsőházban!  Pssszt!!! Mondtam hogy ne üvölts!
15,  Nem,  Marci/Zozi tegnap is te nyitottad az ajtót. Most Zozi/Marci következik. 
16, Ne vitázzatok már ki megy ki hamarabb... 
17,  Fogjátok egymás kezét!  Nem én nem tudom fogni a kezed,  a fülemen is csomag lóg.
18,  Kerüld ki a pocsolyát.
19,  Ááááá ne menj le a fűbe...! Minden csupa kutyasz@r.
20.  Beszállás! Nem egyszerre!!!!
21,  Ne töröld a lábad a kárpitba!
22,  Puszi,  ügyes legyél.  Figyelj oda, jelentkezz!
23,  Integess Marcinak, tudod hogy várja. 
24, Igen, megvárlak amíg felérsz az osztályba. 
25, Szeretlek!
26,  Nézd Marci,  markoló/kukásautó/kamion/stb...
27,  Nem, nem tudok olyan lassan menni az óvodáig hogy minden kukaürítést megnézzünk.
28,  Kiszállás,  végállomás!
29,  Varázscukor? Persze hogy van!
30,  Ne rohanj a folyosón! 
31,  Puszi, Mami jön uzsi után.  Szeretlek!
32,  Mi volt a suliban/oviban?
33,  Ne egyszerre mondjátok már hárman, csak két fülem van!
34,  Vacsoraaaa!!
35,  Itt mindenki süket?
36,  Vetkőzés,  fürdés!
37,  Pisilés alvás előtt! Nem egyszerre!!!  Egymás után!
38,  Na jó, még egy korty víz!
39,  Feküdjetek már,  reggel meg csak nyavalyogtok, hogy álmosak vagytok!
40, Tegnap Marci oltotta a lámpát akkor most Zozi következik.
41,  Jó éjt,  szép álmokat.  Reggelig egyikőtöket sem akarom látni! 
42,  Nem veszem meg. Azt sem!
43,  Na most ne legyél beteg,  nincs rá idő...! 
44,  Nem érdekel,  hogy Pisti /Marcsi /Peti azt csinálja,  engem az érdekel, hogy te NE TEDD! 
45,  Gyorsabban,  lassabban.
46,  Most miért verted/csípte/rúgtad meg? 
47, Mi lenne, ha nem versenyeznétek folyton?
48,  Azért, mert csak!
49,  Csak 5 perc nyugalmat kérek. 
50,  Ááááá,  ezt nem hiszem el! 

Anya túl vicces...

...vagy inkább fárasztó...

Szabin voltam a héten. (nem akar elfogyni, még mindig maradt kB 10 napom...)

Miután a konyhát, kamrát, szekrényeket és sok mást kisikáltam, -úgy rendesen- már elfogyott a türelmem, kedvem. Ilyenkor szoktam valami olyan dologba vágni ami jó a lelkemnek is.

Most a gyerekek szobájának az ablakdíszítésére esett a választás. Jól elterveztem,  vásároltam némi színes lapot és nekiláttam. Amióta ablakcsere volt nem festek rá, csak ragasztok. 

Tehát... hogy a cím kifejtésére is rátérjek...
Odakinn mocsok esős, szürke idő volt,  én a konyha asztalnál alkottam, amikor Zoli hívott telefonon. Sok blablabla után... :

Z: -Mit csinálsz?
Én: -Rajzolok.
Z: -Mit?
Én: -Felhőket.
Csönd.... 
Z: -Aztán azt minek?
Én: -Mert nincs elég az égen...  (épp ömlött az eső)

Persze nagy röhögésbe fulladt a beszélgetés :-) 

De hogy megörökítésre kerüljön itt is,  íme, ilyen lett. Na jó... Pocsék képet sikerült róla készíteni...  Élőben jobb. 

Képzeljétek mi történt...

Ma szinte pontosan 5 órakor átadtam a munkaköröm, kikapcsoltam a számítógépet, letettem a tollamat, az egeret. Kolleganőm megkapta a szolgálati mobilt és a kulcsokat.

Éééssssss 2 hééét  SZABADSÁÁÁG!!!!!!

Amikor anya alakít :-)

Zozi osztályának a Fb csoport bejegyzését olvastam, amiben részletesen megüzente a tanító néni az utolsó két hét programjait, tennivalóit. Köztük azt is, hogy utolsó csütörtökön minden kisgyerek vigyen virágot a ballagóknak iskolát díszíteni.
Gyors szervezés. Munkahelyem szomszédságában egy néni árul szép kerti csokrokat. Megbeszéltem vele, hogy csütörtökön hoz egy nyaláb virágot.
Így is volt, jött a néni, fizettem, aztán kezemben a virágokkal vágódott az eszembe, hogy bakker a ballagásig még van egy hét... csak jövő csütörtökre kell a virág...
Még szerencse, hogy nem jelentünk meg másnap virágostól a suliban...

25 év...

...ennyi telt el az érettségi óta. Szinte hihetetlen...

A középiskolai osztálytársakkal találkoztam szombaton. Általában 5 évente szerveződik a találka, de úgy alakult, hogy én az utolsó kettőn nem voltam. Jó buli volt... érdekes... elgondolkodtató.

Anyák napi köszöntés-Nálunk

Brutál éjszaka után (Marci sírt-nyöszörgött-hívott felváltva) érthető, hogy nem akartam nagyon felébredni. Így kb 6-kor Apácskával összebújva ájult-mély álomba zuhantam. 8-kor ébredtem ismét Marci hívására: -Anaaa deje máár!

Zozikám a konyhában alkotott valamit elmélyülten, felöltözve, ágya megigazítva... (hihetetlen ez a gyerek...)
Zsuzsit nem láttam sehol...
Apa kávét főzött :-D (aztán ő is eltűnt...)
Mire rendbeszedtem magam addigra varázsütésre mindenki előkerült. Mindenki kezében virág... :-) Mindenki boldog Anyáknapját kívánt. Na jó Marci megtoldotta: -Anya fogd  már meg a virágot, mert csupa vizes lett a kezem. :-) 

Mosoly, titokban elmorzsolt könnycsepp.
Indulhat a nap.

Igazi léleksimogatás...

Zozi szivet melengető meglepetés  rajzai :-)
Nem mondom, hogy minden gondom elszállt, de sokkal jobb.

...egy pocsék nap után...
...amikor semmi sem sikerül...
...amikor egy perc alatt elszáll a régóta várt egy hetes szabadság reménye is...
...amikor a kamasz hisztisebb mint egy csapat dackorszakos...
...stb...

Júniusunk...

Őrület... mennyi mindennel le vagyok maradva megint...

Majdnem egy hónap távlatából kicsit nehéz mindenre emlékezni, de igyekszem nem kihagyni a fontos dolgokat...(legalább...)

Tehát: khm... kitört a vakáció... igen, még június közepén... Zozi az utolsó napon egy alkotással köszönte meg az óvónénik szeretetét, egész évi munkáját. Bevallom az ötletet egy másik kedves Óvónénitől vettük kölcsön, cseppet felturbóztuk a virágokat ugyanis préselt virágból ragasztottuk :-)  A lényeg a lényeg, tetszett az óvónéniknek szerintem. 

Persze az Apák napja még ez után jött, de arról már írtam.

A következő két hét nagyon egyhangúan telt... reggel Zsuzsi és a kicsik velem együtt indultak. Ők a Mamihoz, én pedig dolgozni. Munka után összekapartam a népemet és szinte csak a vacsora-fekvés esti rutinja maradt... :-(

Közben izgalom is akadt...nem a jobbik fajtából...  Zoli autóját összetörte egy figyelmetlen sofőr... épp a navigációt bűvölte a "kedves úr"  Pár pillanaton múlt, hogy Apácska nem ült benn az autóban... A kár jó nagy, gyakorlatilag az autó bal oldala teljesen tropára ment... majd fizet a biztosító... egyszer... addig használhatatlan... 

Június utolsó napjaiban elérkezett a szülinapom :-) Azt már megmutattam, hogy mi várt itthon: Zsuzsitól egy szál virág, Zozitól pedig egy alkotás :-) Zoli később ért haza, egy tortával és virággal :-) A fő meglepetést másnapra tartogatta: kikapcsolódás kettesben. Imádom a gyerekeimet, de néha annyira jó nélkülük jönni-menni, olyan dolgokat kipróbálni amit velük nem lehet. Ez egy ilyen nap volt. Papa és Mama vállalták a gyerekeket, mi pedig útnak indultunk. Egy olyan helyre ahol olyan dolgot próbálhattam ki, amit már régóta szerettem volna, de nem volt rá sem lehetőség, sem idő, sem-sem-sem... Szóval itt voltunk . Glock 17-tel lőttem. :-) Zoli még kipróbált egy még nagyobbat, de arra én már nem vállalkoztam... Milyen volt? Olyan húúúbasszus hatalmas élmény, egyszerre félelmetes, tekintélyt parancsoló, maximális összpontosítást elváró, diadalmas érzés. Egy cseppet felhúzta a szemöldökét a lőtér vezetője amikor arról érdeklődött, hogy milyen a lövész előéletünk. Zolinál oké, mert neki van... de én eddig maximum játékpisztolyt fogtam a kezemben :-) 

Ennek ellenére eltaláltam a lőlapot :-) (ezen én lepődtem meg a legjobban) sőt, a végén már annyira belejöttem, hogy ahova céloztam nagyjából oda is sikerült lőni :-D 

A nagy izgalmak után megebédeltünk és megkerestük az óriáskereket a belvárosban. Igen-igen-igen, felültünk!!! Fantasztikus volt. Erről nem is tudok többet mesélni, mert ezt érezni kell... csodálatos, olyan, mintha az egész világ az enyém lett volna. Jó kis szülinap volt :-) A gyerekek nagyon jól elvoltak, élvezték a nagyszülői kényeztetést, alig akartak hazajönni... 

Ez egy szép nap :-)

1.: A holnapi napra szabit kértem, mert az óvodában nyílt nap lesz és nem akartam lemaradni róla. Erre ma reggel megérkezett a helyettesítő munkatársam... Így a mai napot is megkaptam ☺ Gyorsan átadtam a teendőket és a készletet, és már repültem is haza ☺ 

2.: Hetek óta munkába menet és jövet nézegetem kíváncsian az egyik kertben ébredező virágágyást. Nem kicsit sajnáltam amikor jöttek a fagyok, amikor belepte a hó a nárciszokat, de néhány napja biztossá vált, hogy erősebbek a gyenge kis szárak minden fagynál, hidegnél. Akárhányszor elmegyek a kert mellett mosolyognom kell, mert annyira szép, annyira vidám látvány. Sajnos őrzi-védi egy óriási kutya a házat, és eddig nem tudtam mertem lefényképezni... Ma végre sikerült. (ezen a képen kb tizede látható, mint amekkora nárcisz-szőnyeg van)

3.: Sőt... ma amikor száguldoztam haza, épp szedte az ott lakó néni a virágokat. Pofátlanul megkérdeztem, hogy ad-e el belőle. (piacon szokta árulni, így tudtam, hogy igen lesz a válasz) Ő viszont megismert engem, így kaptam egy akkora csokrot, hogy alig fért a kezembe. Így ma a szobánkba is beköltözött egy kis tavasz ☺

Az első munkás-dolgos hét...

...nem volt könnyű... ezután sem lesz az... 

Felfedeztem, hogy szinte újra írni kell megtanulni, mármint kézzel írni, fejben számolni meg pláne :D... elszoktam tőle... Az 5 év alatt minden megváltozott... minden gépesítve lett, újak a programok...ami nem is lenne baj,csak nem könnyű ...még... állítólag...biztosan belejövök majd, de még minden nagyon új. Na magamról ennyit :) 

A többiek: 

Zozi: a múlt hétvégét komplett végigsírta, mert nem értette, hogy miért nem fogok érte menni... aztán kedden mintha varázspálcával suhintott volna valaki, jókedvűen, boldogan ment be a csoportba, nem volt semmi gond. Jókedvűen várt, és ez így ment a hét minden napján. 

Marci: hát ő a második nap lebetegedett... (belebetegedett...???) hétfő éjszakától kezdve sírt éjszaka, csak úgy tudtam visszaaltatni, ha ringattam... kedden az egész estét végigsírta, végül gyors fürdés és átöltözés után a kezemben fél 7-kor!!!! elaludt. éjjel be is lázasodott, így szerdán mi voltunk az elsők a doktornéninél (kikerülve a dokibácsinkat) fülgyulladása van a drágámnak... kapott rá gyógyszereket, talán javul már... Egyébként jókedvűen hagyom ott anyunál, nem sír, sőt csukja be az ajtót, integet. Jó az étvágya, jókat eszik, játszik, nagyokat alszik :) Amikor megyek értük akkor hozza a csizmáját és mehetünk is haza. Érzi, tudja mikor mi a program. 

Zsuzsi: Hát őt nem viselte meg a távollétem :) Szerintem titokban élvezi is a nagyszülői dédelgetést :D 

Apácska: Le a kalappal a türelméért, kitartásáért és segítőkészségéért!  ...és ez szerintem mindent elmond :)

Hát nagyjából ennyi :) 

Tudom, kicsit elhallgattam

Ha vicceskedni akarnék akkor azt írnám, azért, hogy szokjátok, mert úgyis biztosan ritkábban leszek gépközelben... De nem így van, hanem annyira nem történik semmi különös, semmi érdemleges... Erről a semmiről pedig nem könnyű írni.

Egyformák lettek a napok. Zozit reggel viszem oviba, utána Apácska hazaugrik még egy kávét megiszunk, majd rohan tovább. Mi átsétálunk Marcival Anyuhoz, hogy minél jobban hozzászokjon. Ha valami dolgom van akkor elintézem és megyek vissza érte. A délelőttöt általában ott töltjük. Furcsa nagyon, hogy Marcinak egyre kevesebbet van rám szüksége. Persze ennek így kell lenni. Ma például majdnem kilökdösött az ajtón, hogy menjek el, ő pedig marad :) Jó látni, hogy nincs olyan nagyon már hozzám ragadva, de közben vérzik is a szívem ezekért a  gondtalan, boldog időtlen napokért.

Tegnap kaptam Virágtól egy hozzászólást. Így hangzott: 

"Mit csinálsz az utolsó otthon töltendő heteden? Iktass be magadnak is valami szórakozást!!!!"

Hááát... elsősorban itthon vagyok. Már voltam fodrásznál..., túl vagyok a szokásos éves dokilátogatáson..., sőt egy nyár óta húzódó ügyet is jogi útra tereltem... 

Más pedig nem jut az eszembe :) Nem készülök bulizni... max, ha a héten még egy nap ki leszek lökdösve az ajtón akkor elmegyek a barátnőmhöz és iszunk egy kávét. Ja, és szombatra van betervezve egy kis felruházkodás :) 

Ma beszaladtam a munkahelyemre aláírogatni néhány dolgot. Így már biztos, hogy 29-én kedden kezdek, még pár napig lesz mellettem valaki aki segít visszarázódni, megtanulni az 5 év alatt elfelejtett dolgokat, illetve miután szinte minden változott segít az újdonságokban is. Febr. 6-án jönnek az ellenőreink és átadják az egész helyet tételesen az utolsó porcicáig..., onnantól már a magam ura leszek... (na jó, hó végére a havi-zárásra van rá esély, hogy visszakapjam a segítségem) 

ámen, így legyen :)

Mindeközben, míg én dolgozó anyukát játszom, az itthoni dolgok reményeim szerint csak annyit változnak, hogy Marci Anyunál lesz, Zozi ugyanúgy oviban, de Anyu megy érte, Zsuzsi pedig szintén hozzá megy suli után és ott tanul. Apácska pedig továbbra is látástól-mikulásig dolgozik. Végszóra mindkét kicsi extrém módon anyás lett, mintha éreznék a változást. Zozi azért könyörög, hogy én menjek érte az oviba, de ez teljességgel lehetetlen, mert a legkorábbi időpont amikor el tudok jönni, az  5 óra... Ha valami nem stimmel a zárásnál akkor később... Hát majd igyekszünk, hogy minden jó legyen :)

Hogy várom-e? ...hát kapásból azt tudom válaszolni, hogy nem!!! Az eszem tudja, hogy itt az idő továbblépni, de ez a pár hét híján 5 év megtette hatását. Nem hiányoznak az ügyfelek... nem vagyok már olyan pörgős... átértékelődött minden...  Persze tudom, hogy ha már dolgozom akkor ott is a maximumot akarom majd nyújtani, csak ez amolyan félek az ismeretlentől nyavajgás :D  

Hogy Nektek mit ígérhetek? Hááát igyekszem majd jönni amikor tudok. Tuti ritkábban, de nem akarom abbahagyni a blogolást. 

A nap híre

... vagy talán az egész hónap híre :)
Illetve még tegnap érkezett,  máris imádom az új humános csajszit, még 19 nap szabit számolt nekem a tavalyiból amit januárban ki is vehetek, így a munkakezdés dátuma január 29-re módosult :) (örömugra-bugra)

... Nem lehetne minden héten kicsit hosszabbítani? 

Kitört...

...rajtam a pánik 

Basszus  egy hónapom van már csak az édes itthonlétből... 

Talán pont ezért hirtelen annyi, de annyi teendőm lett. Természetesen olyanok amiknek semmi értelmük nincs, hiszen nem a világvége jön (az hamarabb lesz kicsit) csak dolgozni kezdek...

Még meg szeretném csinálni:

-a beépített szekrények rendberakását, (még neki sem kezdtem)

-a gyerekek szobájában a ruhák selejtezését, (na jó ez már félig megvan)

-a mi ruháink selejtezését, (szerintem ez elmarad)

-egy olyan igazi "mindentkihúzogatós" nagytakarítást, (nem kihagyható)

Na jó egyetlen értelmes dolgot találtam:

...mindeközben tartalmas, meghitt, vidám együttlétet szeretnék a családommal... 

...mert januártól tudom semmire nem lesz időm. 

Ezért kicsit elmebetegként viselkedem. Legszívesebben magamra ragasztanám a szeretteim és úgy léteznék...

Különben meg minden rendben, a gyerekek gyógyulgatnak, telnek a napok, sodródunk. 

Egy pocsék nap margójára...

Vannak napok amikor semmi nem úgy jön össze ahogy kellene... na hát a mai napom pontosan ilyen volt...

Reggel korábban kellett kelnünk jóval, mert Zsuzsi anyukájával volt megbeszélt találkozónk. Illetve hát csak üzenni tudtunk, mert már jó ideje nem jött el a szokásos havi randinkra. Szóval adott volt egy fél 6-os ébresztő nekem... Zsuzsi kelt rendesen, gyorsan, de a kicsiket ébresztgetni kellett. Ennek megfelelően előre borítékolni tudtam volna, hogy mindketten morgósak, fáradtak, kedvetlenek lesznek egész délelőtt. Hogy kicsit tegyek a jobb kedvükért és közreműködésükért, kilátásba helyeztem egy meki látogatást hazafelé. Ez miután ritkán látogatjuk be szokott jönni :)

Az első meglepetés akkor ért amikor kinéztem kávé készítés közben az ablakon. seggig érő köd mindenhol, az orrom hegyéig nem láttam. Ennek fényében az én hangulatom sem volt éppen túl rózsás. Időben sikerült útra kelni, és harmada/fele olyan tempóval (mert kb 2 "csíkot"lehetett látni) ahogy szoktunk sikerült időre odaérni. Munkanap van ma, így az az utca ahová mentünk totál tele volt, illetve egy autónyi helyet mégis találtam. (ennek később nagy jelentősége lesz, hogy miért) 

Bementünk, és szembesültünk vele, hogy ismét sikertelen próbálkozás volt a mai... Viszont nagyon jót beszélgettem a felügyelővel, sok mindenre ki tudtunk térni. Jó volt olyan ember véleményét meghallgatni aki igazán ért az ügyes bajos dolgokhoz. Talán pont ezért repült úgy el az idő, a szokásos "kötelező" 1/2 óra várakozási idő helyett majdnem egy órát töltöttünk el. Majd elköszöntünk. 

Kabát, sapi, irány haza... illetve szerintem a szívem is kihagyott egy pillanatra amikor megláttam az autót... kaptam egy kerékbilincset... Na ezért volt az az autónyi hely... nem figyeltem... egy várakozni tilos tábla volt kihelyezve... Megnéztem a jegyzőkönyvet ami a szélvédőn volt, alig pár perce tették rá... Tehát ha nem dumáltuk volna el az időt akkor megúszom. Persze csak magamat hibáztathatom, de nagyon zokon esett. Ráadásul amikor felhívtam a megadott telefonszámot akkor közölték, hogy akkor veszik le, ha készpénzben fizetek 11500 ft-ot. Nálam pedig nem volt ennyi (sosem járok sok kp-val), így keresni kellett egy bankautomatát. Jó kis túrát tettünk, mire találtunk egyet. A kocsihoz visszaérve ismét telefon, hogy oké minden jöhetnek a "felszabadítók"  kb fél óra várakozás ismét, mire jöttek. Viccesen meg akartam kérdezni, hogy lehet-e alkudni, de még jó, hogy nem tettem, mert az egyik "emberke" még egy utolsó pontos tőrdöféssel utasított, hogy na mi van már fizetek vagy nem, mert csak akkor veszi le a kerékbilincset, ha odaadtam a pénzt. Jelzem, hogy a pénztárcám a kezemben volt és szerintem nem nézek ki bűnözőnek sem (de nagyon úgy éreztem magam...) Na mimóza lelkemnek nem kellett több, alig tudtam megvárni, hogy lerendezzük, visszaültem az autóba és eltörött a mécses... Hát nem jellemző, hogy sírni lássanak a gyerekek, kellően megilletődtek. Zolikám kérdezte is, hogy mi a baj, elmondtam, hogy anya rosszat csinált, megbüntették és most nagyon rosszul esett . Aranyos volt, vigasztalásul mondta, ha kiszállunk az autóból akkor kapok egy vigasz-ölelést :)

Végül aztán elindultunk haza, persze a beharangozott mekit sem felejtettem el. Ott viszont lufit is kaptak, így nagy volt a boldogság. 

Csak hogy ne csak a negatívumokat lássam...: 

- legalább a bankautomata a "saját" bankomé volt...

- jó volt látni a gyerekek örömét ahogy kapták a lufit, milyen apróság és mennyit jelent :)

- és persze az, hogy szerencsésen hazaértünk :)