...az oviban...
Mindent átbeszéltünk, mindent elrendeztünk az elmúlt két hét alatt. Nagyon jókat játszott Zozi a többi gyerekkel, nagyon nagy örömmel vittük be tegnap a "beköltözős cuccot" (oviszsákot és egyebeket) elrendezkedett a szekrényében, így a mai napra már csak az maradt, hogy besétáljon a csoportba. Nem viccelek, akkora gyomorgörccsel léptem át az óvoda küszöbét, hogy minden pillanatban azt hittem elájulok.
Zozi ugyanúgy cserfesen, mosolyogva ment a folyosóra, mint eddig, átvettük a benti cipőjét, gyorsan pisilt a kis wc-be (ez nagyon tetszik neki) megölelgettük egymást és elindult a csoportszoba felé. Megtorpant az ajtajában és azt mondta ő nem nyitja ki... inkább menjünk csúszdázni. Megbeszéltük (kb ötvenedszer) hogy most nem lehet, majd tízórai után kimennek játszani az udvarra. Na ebben a pillanatban görbült a szája. Gyorsan megpusziltam, megöleltem még egyszer és becsuktam az ajtót. Az óvónők nem engedik a hosszas búcsúzkodást, valahol persze igazuk van. De az én szívem ott szanaszét szakadt, hogy nem vigasztalhatom, nem ölelhetem amíg megnyugszik. Kicsit (na jó, nagyon) bőgtem az oviudvaron (meg hazáig, meg most is) Az ablakuk az utcára néz, nyitva volt, kicsit megálltam, hallgatóztam, de nem sírt már... látni nem láttam, mert nem akartam, hogy észrevegyen esetleg, de annak nagyon örülök, hogy aránylag hamar megnyugodott.
Remélem ő könnyebben viseli el ezt a délelőttöt, mint én. Tudtam, hogy nehéz lesz, tudtam, hogy nagyon nehezen hagyom ott, de ez ezerszer rosszabb, mint amire készültem. Na nem nyavalygok tovább, majd még leírom délután, hogy mi volt...
Csak lenne már 3/4 1...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése