..nem is vallom helyesnek az efféle nevelési elveket... dehát az elvek azért vannak, hogy megdőljenek, pláne, ha a gyerekem szemébe könnycsepp helyett örömöt varázsolunk vele.
Na ennyit a bevezetőről, a történet pedig a következő:
Zoli hazahozott a munkahelyéről egy puha, pont egy maroknyi méretű kabalamalacot. (nem tudom mi az anyagának a neve, olyan műanyag, de szivacs szerű valami) Zozó azonnal a kedvencének kiáltotta ki, azzal aludt, de úgy, hogy még álmában is szorongatta, nappal pedig mindig az ágyán várta a kisgazdáját. Soha nem volt még számára ennyire kedves egy tárgy sem. Egyik délután a delelés után a malaccal a kezében odakucorodott a mi ágyunkra, később pedig valami érdekes játék elcsábította. Igen ám, de a malac ott maradt... Marci pedig kihasználta a figyelmetlenségét, játszani kezdett vele. Először csak nézegette, aztán pedig meg is kóstolta... annyira jól sikerült a kóstoló, hogy sajnos a malac egyik lábát le is harapta... Apa vette észre... hívta gyorsan anyát... gondolkodóba estek, hogy most aztán mi is legyen... arra jutottak, hogy hátha sikerül még egy ugyanilyen malacot szerezni, addig pedig a malac fájós lába be lesz kötve, hogy meggyógyuljon. Persze amikor Zozi számára világossá vált, hogy a malac elvesztette a lábát, voltak könnyek, de megígértük, hogy biztosan meggyógyul csak sokat kell szeretgetni, ölelgetni. Hosszú hetek teltek el, 2 vagy talán 3 is, mire sikerült valaki olyan munkatársat fellelni, akinek van ilyen malackája és nincs rá szüksége, elhozta nekünk. Az aznapi esti lefekvésnél volt nagy öröm, csodák-csodájára meggyógyult a malac lába :) Azóta a beteg lábú malac bekerült Zozi "dobozába" amiben a tárgyacskáit -első ruhácska, első hajtincs...stb... -gyűjtögetem. Az új malac pedig továbbra is nagyon nagy kedvenc, azzal alszik, vele ébred és naponta elhangzik, hogy nagyon kell rá vigyázni, nehogy beteg legyen ez is :)
Na ennyit a bevezetőről, a történet pedig a következő:
Zoli hazahozott a munkahelyéről egy puha, pont egy maroknyi méretű kabalamalacot. (nem tudom mi az anyagának a neve, olyan műanyag, de szivacs szerű valami) Zozó azonnal a kedvencének kiáltotta ki, azzal aludt, de úgy, hogy még álmában is szorongatta, nappal pedig mindig az ágyán várta a kisgazdáját. Soha nem volt még számára ennyire kedves egy tárgy sem. Egyik délután a delelés után a malaccal a kezében odakucorodott a mi ágyunkra, később pedig valami érdekes játék elcsábította. Igen ám, de a malac ott maradt... Marci pedig kihasználta a figyelmetlenségét, játszani kezdett vele. Először csak nézegette, aztán pedig meg is kóstolta... annyira jól sikerült a kóstoló, hogy sajnos a malac egyik lábát le is harapta... Apa vette észre... hívta gyorsan anyát... gondolkodóba estek, hogy most aztán mi is legyen... arra jutottak, hogy hátha sikerül még egy ugyanilyen malacot szerezni, addig pedig a malac fájós lába be lesz kötve, hogy meggyógyuljon. Persze amikor Zozi számára világossá vált, hogy a malac elvesztette a lábát, voltak könnyek, de megígértük, hogy biztosan meggyógyul csak sokat kell szeretgetni, ölelgetni. Hosszú hetek teltek el, 2 vagy talán 3 is, mire sikerült valaki olyan munkatársat fellelni, akinek van ilyen malackája és nincs rá szüksége, elhozta nekünk. Az aznapi esti lefekvésnél volt nagy öröm, csodák-csodájára meggyógyult a malac lába :) Azóta a beteg lábú malac bekerült Zozi "dobozába" amiben a tárgyacskáit -első ruhácska, első hajtincs...stb... -gyűjtögetem. Az új malac pedig továbbra is nagyon nagy kedvenc, azzal alszik, vele ébred és naponta elhangzik, hogy nagyon kell rá vigyázni, nehogy beteg legyen ez is :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése