Vannak napok amikor semmi nem úgy jön össze ahogy kellene... na hát a mai napom pontosan ilyen volt...
Reggel korábban kellett kelnünk jóval, mert Zsuzsi anyukájával volt megbeszélt találkozónk. Illetve hát csak üzenni tudtunk, mert már jó ideje nem jött el a szokásos havi randinkra. Szóval adott volt egy fél 6-os ébresztő nekem... Zsuzsi kelt rendesen, gyorsan, de a kicsiket ébresztgetni kellett. Ennek megfelelően előre borítékolni tudtam volna, hogy mindketten morgósak, fáradtak, kedvetlenek lesznek egész délelőtt. Hogy kicsit tegyek a jobb kedvükért és közreműködésükért, kilátásba helyeztem egy meki látogatást hazafelé. Ez miután ritkán látogatjuk be szokott jönni :)
Az első meglepetés akkor ért amikor kinéztem kávé készítés közben az ablakon. seggig érő köd mindenhol, az orrom hegyéig nem láttam. Ennek fényében az én hangulatom sem volt éppen túl rózsás. Időben sikerült útra kelni, és harmada/fele olyan tempóval (mert kb 2 "csíkot"lehetett látni) ahogy szoktunk sikerült időre odaérni. Munkanap van ma, így az az utca ahová mentünk totál tele volt, illetve egy autónyi helyet mégis találtam. (ennek később nagy jelentősége lesz, hogy miért)
Bementünk, és szembesültünk vele, hogy ismét sikertelen próbálkozás volt a mai... Viszont nagyon jót beszélgettem a felügyelővel, sok mindenre ki tudtunk térni. Jó volt olyan ember véleményét meghallgatni aki igazán ért az ügyes bajos dolgokhoz. Talán pont ezért repült úgy el az idő, a szokásos "kötelező" 1/2 óra várakozási idő helyett majdnem egy órát töltöttünk el. Majd elköszöntünk.
Kabát, sapi, irány haza... illetve szerintem a szívem is kihagyott egy pillanatra amikor megláttam az autót... kaptam egy kerékbilincset... Na ezért volt az az autónyi hely... nem figyeltem... egy várakozni tilos tábla volt kihelyezve... Megnéztem a jegyzőkönyvet ami a szélvédőn volt, alig pár perce tették rá... Tehát ha nem dumáltuk volna el az időt akkor megúszom. Persze csak magamat hibáztathatom, de nagyon zokon esett. Ráadásul amikor felhívtam a megadott telefonszámot akkor közölték, hogy akkor veszik le, ha készpénzben fizetek 11500 ft-ot. Nálam pedig nem volt ennyi (sosem járok sok kp-val), így keresni kellett egy bankautomatát. Jó kis túrát tettünk, mire találtunk egyet. A kocsihoz visszaérve ismét telefon, hogy oké minden jöhetnek a "felszabadítók" kb fél óra várakozás ismét, mire jöttek. Viccesen meg akartam kérdezni, hogy lehet-e alkudni, de még jó, hogy nem tettem, mert az egyik "emberke" még egy utolsó pontos tőrdöféssel utasított, hogy na mi van már fizetek vagy nem, mert csak akkor veszi le a kerékbilincset, ha odaadtam a pénzt. Jelzem, hogy a pénztárcám a kezemben volt és szerintem nem nézek ki bűnözőnek sem (de nagyon úgy éreztem magam...) Na mimóza lelkemnek nem kellett több, alig tudtam megvárni, hogy lerendezzük, visszaültem az autóba és eltörött a mécses... Hát nem jellemző, hogy sírni lássanak a gyerekek, kellően megilletődtek. Zolikám kérdezte is, hogy mi a baj, elmondtam, hogy anya rosszat csinált, megbüntették és most nagyon rosszul esett . Aranyos volt, vigasztalásul mondta, ha kiszállunk az autóból akkor kapok egy vigasz-ölelést :)
Végül aztán elindultunk haza, persze a beharangozott mekit sem felejtettem el. Ott viszont lufit is kaptak, így nagy volt a boldogság.
Csak hogy ne csak a negatívumokat lássam...:
- legalább a bankautomata a "saját" bankomé volt...
- jó volt látni a gyerekek örömét ahogy kapták a lufit, milyen apróság és mennyit jelent :)
- és persze az, hogy szerencsésen hazaértünk :)
