Marcit még a pocakomban őrzöm... Jó ez így. Neki is és nekem is. Gondolom nincs ellenére, hogy már jó ideje fejjel lefelé lóg, mert még csak apró jelét sem adta, hogy szeretne kibújni. Dokibácsink szerint még nem is fog. Így aztán megbeszéltük, hogy 20-án reggel "randizunk" a szülőszobán. Szerencsére nem kell előtte való nap befeküdni, hanem szigorúan éjfélig ehetek-ihatok és utána már semmi. Reggel bevonulok, előkészítenek és jöhet a nagy találkozás. Már nagyon várom/várjuk. Előtte még, szerdán egy utolsó vizsgálat (ctg, vérnyomás, vizelet és áramlás-vizsgálat) vár rám.
Közben itthon olyan pánikhangulatom van, hogy jaj még ezt sem csináltam meg, jaj még azt is jó lett volna... Pedig már tényleg majdnem minden kész van, csak olyan apró dolgok jutnak eszembe, hogy úgy hagyjam itthon a népemet, hogy lehetőleg ne hiányozzon nekik semmi. Persze nem fognak éhezni, a ruhák is glédában a szekrényben (kivételesen nem a vasalnivalós lavorban...) Igyekszem naprakésznek lenni, hogy ha menni kellene mégiscsak hamarabb akkor se dőljön össze a világ. Bár megsúgom, az én pakkom még mindig nincs összerakva... csak úgy nagyjából egy-két dolog ami a kezembe akadt azt elővettem, azok egy kupacban vannak :)
Birkózom a lelkemben dúló érzésekkel is... az elválással, a minimum négy napig tartó családhiánnyal (bár tudom, hogy jönnek majd, de az nem olyan) nem lesznek reggeli összebújások Zozival, kávé az ágyban című reggeli beszélgetések Apácskával, tinititkok suttogása Zsuzsival... De lesz helyette más, egy új, egy apró, szokatlan de mégis ismerős kis szuszogó csomag, egy kíváncsi kis szempár, amiben elmerülhetek, és aki négy napig csak az enyém... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése