...nagyon fura, kettős érzés van bennem ahogy közeledik a szeptember elseje... az ovi kezdés...
Már második hete látogatjuk Zozival az óvodát. Csak úgy kedvtelésből... hogy kicsit szokja... hogy kicsit én is szokjam... Nem mondanám, hogy beszoktatás, mert itt nincs beszoktatás... de mégis az (ááá nekem nem szimpi, hogy viszem és csak úúúgy otthagyom!!!)
Az első nap sírt... már a kapuban... de aztán a kíváncsiság felülkerekedett és némi rábeszélés hatására megnéztük az udvart, a hintát, a homokozót, a "bújócskát" (ez egy műanyag elemekből összeállított alagútrendszeres mászóka) kb. fél órát voltunk ott aztán hazamentünk, bár alig akart elindulni haza :) Megígértem, hogy ezután nagyon sokat jövünk majd... Másnap már sírás nélkül, boldogan rohant be az udvarra, kiválasztott magának egy nagyobb fiút és boldogan, sikongatva futkározott vele/utána. Aztán eljött az a pillanat is amikor elesett, véletlenül meglökték és sírt. Könnyesen kérte, hogy most menjünk haza. Ááá sírva nem szabad hazamenni, mert akkor nem akar majd jönni... gondoltam én... így rajzolni kezdtünk az egyik kis asztalnál. Eljött a dél, a többiek a csoportba, mi pedig haza készülődtünk. ...és ez így megy pár napja... Egyre többször kezdeményezi ő a játékot még az óvónénivel is labdázni akar (!!) de ha hívják még tartózkodó, nehezen adja meg magát... Ma már egyszer sem jött oda hozzám... játszott a homokozóban a többiekkel, csúszdázott, labdázott, futkározott (el is esett és akkor sem kellettem, leporolta a nadrágját és futott tovább) Figyelem. Látom ahogy nyílik. Látom ahogy nő, ahogy komolyodik, ahogy nagyfiúsodik. És tökéletesen igazat adtam ma neki, amikor hazaérés után megfürdettem, törölgettem a mosógépen állva vigyorogva azt mondta: -Anya, férfi vagyok. -Igen kisfiam, igazi férfi vagy.
Szóval... megyünk most már majdnem minden nap. Csak úúgy, látogatóba. Jövő héten már találkozunk a saját óvónénivel is, lesznek röpke 10-20-30 percek amikor ottmarad, mert anyának dolga lesz... és szépen megszokja... ő is és én is... Van még egy pár napunk szeptemberig...
Már második hete látogatjuk Zozival az óvodát. Csak úgy kedvtelésből... hogy kicsit szokja... hogy kicsit én is szokjam... Nem mondanám, hogy beszoktatás, mert itt nincs beszoktatás... de mégis az (ááá nekem nem szimpi, hogy viszem és csak úúúgy otthagyom!!!)
Az első nap sírt... már a kapuban... de aztán a kíváncsiság felülkerekedett és némi rábeszélés hatására megnéztük az udvart, a hintát, a homokozót, a "bújócskát" (ez egy műanyag elemekből összeállított alagútrendszeres mászóka) kb. fél órát voltunk ott aztán hazamentünk, bár alig akart elindulni haza :) Megígértem, hogy ezután nagyon sokat jövünk majd... Másnap már sírás nélkül, boldogan rohant be az udvarra, kiválasztott magának egy nagyobb fiút és boldogan, sikongatva futkározott vele/utána. Aztán eljött az a pillanat is amikor elesett, véletlenül meglökték és sírt. Könnyesen kérte, hogy most menjünk haza. Ááá sírva nem szabad hazamenni, mert akkor nem akar majd jönni... gondoltam én... így rajzolni kezdtünk az egyik kis asztalnál. Eljött a dél, a többiek a csoportba, mi pedig haza készülődtünk. ...és ez így megy pár napja... Egyre többször kezdeményezi ő a játékot még az óvónénivel is labdázni akar (!!) de ha hívják még tartózkodó, nehezen adja meg magát... Ma már egyszer sem jött oda hozzám... játszott a homokozóban a többiekkel, csúszdázott, labdázott, futkározott (el is esett és akkor sem kellettem, leporolta a nadrágját és futott tovább) Figyelem. Látom ahogy nyílik. Látom ahogy nő, ahogy komolyodik, ahogy nagyfiúsodik. És tökéletesen igazat adtam ma neki, amikor hazaérés után megfürdettem, törölgettem a mosógépen állva vigyorogva azt mondta: -Anya, férfi vagyok. -Igen kisfiam, igazi férfi vagy.
Szóval... megyünk most már majdnem minden nap. Csak úúgy, látogatóba. Jövő héten már találkozunk a saját óvónénivel is, lesznek röpke 10-20-30 percek amikor ottmarad, mert anyának dolga lesz... és szépen megszokja... ő is és én is... Van még egy pár napunk szeptemberig...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése