Két hétvége...

Igen, nem voltam túl aktív az írásban mostanában... Pedig két olyan igazi eseménydús hétvégén vagyunk túl.

Az első a gyereknapos. Aznap Pestre mentünk Zsuzsi anyujához, bár nem sikerült vele találkozni, de nem veszett kárba a hosszú út. Kimentünk a Városligetbe a gyermeknapi rendezvényekre, azon belül főleg a Babarétre. Ezt megelőzte, hogy kaptam egy hívogató hírlevelet az egyik rendezőtől, és mivel pont aznapra beszéltük meg a találkozást így könnyű volt a választás. Nem bántuk meg. Hihetetlen jól éreztük magunkat. Kipróbáltunk minden kipróbálhatót: Zozi a kicsiknek való akadálypályát, Apácska és Marci a babahordozást, illetve ebben benne voltam én is, mert kendővel én is magamra kötöttem/köttettem. Zsuzsi gólyalábazni próbált, bár kevés sikerrel. Aztán egy zápor bekergetett egy hatalmas sátorba mindenkit (aki befért) itt különböző fejtörőket és feladatokat próbált ki Nanna. Elállt az eső, így újra sétálni kezdtünk, megnéztük mi történik a színpadon, illetve végigcsodáltuk az árusokat. Megkóstoltunk egy-két igen finom -de méregdrága- édességet, ami mindenféle egészséges "dologból" volt összeállítva, tej, cukor, és lisztmentesen. Zozi és én megállapítottuk, hogy tudnánk ilyen finomságokat csemegézni minden nap...  Sajnos ezután annyira rosszra fordult az idő, hogy inkább elindultunk megkeresni az autót... jó messze -a Felvonulási téren, annak is a legelején- sikerült leparkolni, mert szinte minden környező utca le volt zárva. Pedig szerintem estig el tudtuk volna tölteni az időt, annyira jól érezte magát mindenki.

A buborékos képeket pedig nem szabad kihagyni. Gyermeknapi szerzemény egy buborékfújó pisztoly, ami elvarázsolja az egész családot :)

A mostani hétvégét pedig majd két héttel ezelőtti beszélgetés előzte meg. Zolival nosztalgiáztunk a diákkori élményeinkről, emlékeinkről. Így került  szóba a Pesten töltött középiskolai négy évem, illetve főként a kollégium, a bulik, a szobatársak. Innen a barátság Natival, az egyik szobatársammal, Vele megmaradt a barátság. Bár sok-sok-sok-sok kilométer választ el minket, de akárhányszor találkozunk, vagy beszélünk telefonon olyan érzésem van, mintha tegnap beszéltünk/találkoztunk volna. Zoli látta  a vágyódásomat, felvetette, hogy mi lenne ha meglátogatnánk Natit. Azt nem tudom leírni mennyire örültem, így gyors emailváltás történt és másnapra már megbeszéltük ki mikor ér rá. Így szombaton felkerekedtünk, és egy napra megszálltuk Natiék házát. Friss még az élmény, nehéz a megfelelő szavakat megtalálni, mert legszívesebben ezer oldalon keresztül írnám le milyen jó volt. Jó volt újra találkozni, látni a boldogságát, csodálatos három nagy fiát (amin annyira ledöbbentem, hogy úúúúristen már szó szerint felnőttek) Nem lehet szavakkal kifejezni leírni a kedves fogadtatást. A pillanat amit soha-de soha nem fogok, nem akarok elfelejteni, amikor ültünk a szuper ebéd után az asztal körül, és beszélgettünk.  Azt a sztorizgatást, amikor a fiúk viccelődve "húzták"egymást. Azt a meghittséget. Csak ültem és legszívesebben megállítottam volna az időt. Nem tudok most többet írni róla, mert nem látok a könnyeimtől... Köszönöm Nati!!!