Atyaég… de régen írtam…
Szóval, köszönöm mindenkinek aki velem maradt így is, hogy bezárkóztam. …miért is?
Sok apró dologból tevődik össze, de a legfontosabb, a családunk védelme. Volt olvasó a közvetlen környezetemből akit nem szeretnék, hogy olvasson továbbra is. Semmi komoly gond nincs, csak így jobban biztonságban érzem magunkat.
Hogy mik is történtek az almúlt hetekben? Háát sok-sok minden.
Például volt ugye az őszi szünet. Nem mondtuk a fiúknak, mert nagyon bizonytalan volt, hogy el tudunk-e utazni, de foglaltunk szállást Hévízen. Hirtelen jött ötlet volt, rendkívül kedvező árral kínált egy hirdetésben az egyik legnagyobb szálloda szobát. Gyorsan lefoglaltuk. Már-már kétségbe is estek a fiúk, hogy jaaaj, hát mindenki utazik, mi is ilyenkor szoktunk őszi erdőt nézni… és hogy az egész szünet minek is lesz, mert őőők bizony halálra fogják magukat unni… meg hasonlókat hallgattunk napokon keresztül. De nem árultuk el, kibírtuk. Annyira, hogy az utazás előtti nap, Zoli még az autómosáshoz is elvitte magával a fiúkat, addig én gyorsan becsomagoltam a három napi holminkat. A bőröndöket pedig eldugtam a kamrában. Reggel pedig Olyan szerencsénk volt, hogy nem vették észre, hogy az autóban van. annyit tudtak, hogy kirándulni megyünk, körbeautózzuk a Balatont. Hát volt némi orrlógatás, mert természetesen zuhogott az eső, na akkor rákezdtek, hogy minek megyünk, mert ilyen pocsék időben kiszállni sem lehet az autóból… Lelkesen mutogattam az időképen, hogy a Balatonnál már nem is esik. Egy ideig ez be is jött, de amikor lekanyarodtunk az autópályáról és még mindig szemerkélt az eső, a hátsó üléseken pedig kuka csend volt, úgy Akarattya körül már inkább megmondtuk, hogy az igaz, hogy körbeautózzuk a Balatont, de nem egy nap alatt, közben pár napra megállunk. Na volt ám viháncolás utána. Úúúgy, de úgy örültek. Füreden megálltunk, mert az ugye számunkra kihagyhatatlan. A kikötő, a mocsárciprusok, a sétány. Fura volt a csend. Alig volt látogató. Még parkolni is simán tudtunk. Hosszú séta után ebédeltünk egy finomat a kedvenc helyünkön a Giorgiban. Aztán már meg sem álltunk Hévízig. Húúú szuper az a szálloda. Szép nagy apartmanunk volt, kényelmes, tiszta, szóval szuper. Jó nagy medencék vannak, meg sok-sok minden szabadidős tevékenységek. A szuper hétvége után hazafelé a déli parton jöttünk, (mondtam én, hogy körbeautózzuk a Balatont) Megálltunk először a Gömbkilátónál, mert már régen szerettük volna megnézni. Nem túl messze parkoltunk, így egy rövid, de enyhén gyilkos sétával tudtunk felmenni a kilátóhoz. Na az ott csodaszép. Fogalmam sincs mennyi időt tudnék eltölteni ott… sokat… Újramegnézős lesz az biztos. Már csak azért is, mert a bobpálya épp technikai okok miatt zárva volt, a fiúk pedig nagyon szerettek volna csúszni. Hát én annyira nem bánom, mert ki tudja ki, mit, hogy fogdosott össze ebben az őrült helyzetben.
Következő megálló Siófok volt. Nnna az egy nagy csalódás…. minden zárva volt. Minden. pedig jócskán benne voltunk az ebédidőben, sőt… Szóval még a mekit is felújítják… A partra pedig csak hosszú autókázással jutottunk el. Viszont a fiúk felfedezték a fordított házat, ahová muszáj volt visszafordulnunk. Háát, no… sokkal nagyonn durranásra számítottam. Mindegy egyszer meg kellett nézni, meg is volt az az egy. Összegezve nagyon jó kis hétvége volt. Ránk is fért.
Őszi szünet után visszazuhantunk a valóságba, a mindennapos rohanásba. Nem mondom, hogy jól esett. Jöttek az újabb megszorítások, iskolabezárások. Kezd ijesztővé válni a helyzet. Egyik hétfőn a fiúk hangszertanára üzent, hogy beteg, nem lesz óra. Aztán hétvégére kiderült, hogy pozitív lett a tesztje. Beteg is… nem oyan vészesen, de mégiscsak beteg. Számolgattunk, nem találkoztak csak szünet előtt, így hátha… aztán Marci hittan tanárnőjéről derült ki, hogy beteg… nem kicsit… őt nagyon leverte a lábáról. Közben hol ez az ismerős, hol a másik…
Eddig annyira nem is féltem, de mostmár nem tudom ezt állítani annyira biztosra. Jó, hogy viszonylag védett közegben vagyunk, nem tömegközlekedünk, bár nem úszik itthon minden fertőtlenítőben, de az alap dolgokat betartjuk. Annyi a változás, hogy nem járnak a fiúk a zeneiskolába, nem engedtem őket szolfézsra sem. Nem konkrétan a zenetanár miatt (persze ez is játszik) hanem logisztikailag így sokkal könnyebb. Nagyon félek viszont, hogy esetleg én hurcolom valahová, akár Anyuékhoz, akár Apuékhoz. Nem írtam róla, de Apu nagyon beteg, augusztusban bekerült kórházba, ahol több, mint egy hónapot töltött. Sajnos nem valószínű, hogy annyira felépül valaha is, hogy minőségi életet éljen, de megvan… VAN. Ez számít. Hetente nagyjából 2-4 alkalommal vagyok ott, vigyázok rá vagy csak ott ücsörgök mellette… szóval félek. Neki most nagyon nem hiányozna. Tudom, akkor miért megyek… azért, mert nem tudom, hogy még meddig mehetek…
Egyenlőre ennyi. Majd jövök.
