Nyaralásos...3...-Velence, Murano, ...hazafelé

Hát a hat ott töltött napba nem sok program fért bele. Na meg valljuk be, a lelkünk most a  finom puha homokot és a tengert vágyta. Az édes semmittevést.
Viszont a fiúknak is látni kellett Velencét. Kíváncsiak voltak a gondolákra, a sikátorokra, a hajókra. El sem tudták képzelni, hogy ott nem közlekednek autók... 😊

Így pénteken útnak indultunk. Azt a tanácsot kaptuk, hogy olyan hajójegyet vegyünk, ami családi és egész napra szól, mint egy bérlet,  korlátlan mennyiségben fel és leszállhatunk bármikor és bárhol. Így is lett. 

Nagyon korrekt a közlekedés.  Tényleg,  mint Pesten a BKV buszok úgy jönnek-mennek a hajók.
Az első állomás természetesen Velence volt. Újra és újra elvarázsolt. A fiúk is nagyon odavoltak érte. Imádták a hidakat, boldogan integettek minden gondolásnak és ujjongtak, amikor azok visszaintegettek.
Mi most is kihagytuk magát a gondolázást. Prózai oka van... brutál drága... 

Hatalmasat sétáltunk. Észrevétlenül szinte órákat. Pontosan nem is tudtuk merre járunk, de nem is volt lényeges. Egy nagyon szimpatikus helyen fagyit vettünk, félárnyékban egy hídon leskelődtünk amíg elfogyott. Épp akkor kötött ki egy gondola. Marci egyszercsak felkiált: ott a Majka, az ott a gondolás. Már indult is volna oda hozzá. Nagyon nehezen sikerült meggyőzni, hogy csak hasonlít rá. 

Csuda szuper kiskereskedéseket láttunk. A csokiárustól kezdve, miniatür könyvárusig, parfüméria, meg minden, tényleg minden.
Na amikor már mindenki lába jajgatott egy kis pihenőért felszálltunk egy hajóra és visszamentünk a nagy kikötőbe. Át szerettünk volna menni egy másik szigetre.  A következő hajó Muranoba vitt. Gyönyörű hely. Nem tudom melyik megállónál szálltunk ki, de tuti nem ott ahol a turisták. Egy nagyon csendes, szinte kihalt városrészben sétáltunk.  Gyakorlatilag egy bácsi üldögélt a háza előtt és más nem is volt az utcán.
Egy folyó mentén épültek itt is a házak. Érdekes, hogy itt úgy parkolnak a ház előtt a motorcsónakok, kishajók, mint nálunk az autók. Csak jönnek  bepattannak és már mennek is. Találtunk egy kávézót. Ittunk egy kávét, a fiúk fantát és megkerestük a hajóállomást.
Vissza Velencébe. A mi kikötőnkhöz onnan volt csak vissza hajó.
Útközben megcsodálhattuk a temetőszigetet is. Érdekes,  addig fel sem merült bennem, hogy vajon hova temetkeznek. De így már érthető.

Az utazással szerencsénk volt.  Nem kellett szinte sehol sokat várni.
Azt úgy megállapítottam, hogy nem voltunk olyan igazi turisták. Nem jártuk be a múzeumokat, nem álltunk sorba sehol. Biztos az is gyönyörű,  de egy napba nem fért volna bele több. Az is csoda volt, hogy a fiúk fegyelmezetten szépen bírták. Na jó, ők más szemmel nézik az efféle kirándulásokat.  Nekik fontosabb volt egy-egy díszes giccses kirakat, mint egy szép szobor. Na meg persze elfáradtak ők is nagyon.

Aztán bármennyire nem is akartuk, közelgett a hétvége, a hazaindulás.
Szombaton a parton ülve csak bámultuk a tengert, a partot, az eget. Nem is tudtam mit akarok magammal vinni.  Úgy mindent. Az illatokat, a látványt, az érzést.  Ááá, ez az a hely  amit nem lehet megunni...
A fiúk is azt kérdezgették, hogy ugye még fürdünk  ugye sétálunk, ugye szedünk kagylókat, ugye ugye ugye...
Vasárnap reggel,  még reggeli után a teraszról integettünk egyet a tengernek, annak a csodának ami ott vár minket... mert ugye visszavár... ugye visszavár...