Idő...

Úgy kb. négy és fél éve élek boldog időtlenségben :) életemnek legszebb, és azt hiszem leglelassultabb időszaka ez. De telik az idő nagyon... nem akarok gondolni rá és persze ha tehetem nem is gondolok, de újabban néhány dolog rádöbbent, hogy nem örökké tart... Szembesítenek vele nap mint nap:

-Hihetetlen mekkorát nőnek napról-napra a kölykök... Ahogy melegebbre fordult az idő, elővettem a tavalyi nyári pólóikat, rövid nadrágjaikat. Háát... Zoziét egy az egyben át is tettem Marci szekrényébe... Zsuzsiról meg ne is beszéljünk, neki komplett ruhatár kell...

-Marcit ahogy ma tettem tisztába, csak úgy rácsodálkoztam, hogy atyaég... szinte térdtől lelóg már a pelenkázólapról... még pár hónapja a feje fölött tudtam tárolni a krémeket, törlőkendőket...

-Zozi mostanában reggelente csak szépen felkel, kimegy a mosdóba elvégzi a dolgát és csendben (!!) játszik. Sokszor csak azt veszem észre amikor felkelek és óvatosan kukucskálnék a szobájába, hogy ül az ágyán és ébren van, olvasgat, autózik, vagy könyvet nézeget. Olyan sokat komolyodott, hogy néha ijesztő.

-Ja és a tükör is a piszok nem a barátom :D

-Minap kaptam egy levelet a munkáltatómtól, hogy miután nemsokára Marci betölti a 2 évet igénylem-e a gyest... Úristen mindjárt két éves...

Segítség!! Még csak most hozta Apácskánk a tesztet, hogy ugyan nézzük már meg tényleg ott van-e egy miniManó (akit még nem tudtunk, hogy Zozinak hívnak majd) a hasamban...  Még csak most tervezgettünk, hogy milyen jó lenne, ha lenne Zozinak egy kis tesója... és tessék itt van, egy kész nagyfiú és egy kész kisfiú...

...és telik az idő... közeleg az október eleje, amikor is vissza kell menni dolgozni... Várom? Biztosan állítom, hogy NEM!!! Persze vannak nehezebb napok is, amikor kikészülök és azt gondolom, hogy kész én erre nem vagyok biztosan alkalmas... (de ez elmúlik ám gyorsan :D) Imádok itthon lenni velük, imádom figyelemmel kísérni minden nap az újdonságaikat, imádom tanítgatni őket. De persze azzal is tisztában vagyok, hogy ez az élet rendje. Sokat, nagyon-nagyon sokat gondolkodtunk rajta, hogy mi is legyen Marcival, bölcsöde kontra Anyu-bölcsi... Arra a döntésre jutottunk, hogy óvodáig Anyu vigyáz majd rá. Így nem annyira esik ki a családi fészekből, nem kell idegen embereket megszoknia. Jó helyen lesz, biztonságban tudhatom napközben. Hiszem, hogy ez a legjobb, legokosabb döntés.

Aztán a másik nagy-nagy kérdés, hogy mi lesz majd, hogy fogok valamennyire egyensúlyt teremteni, hogy fogom majd szétosztani magam annyi felé? Sokszor így, hogy itthon vagyok így sem tudok egyszerre annyi helyen lenni, mint ahány helyen elvárják meg akarok felelni. Sokszor szánalmasan kevésnek és tehetetlennek érzem magam. Tudom más is dolgozik a gyerekek mellett, és gondolom, legalábbis bízom benne, hogy elég tudok majd lenni, meg tudok majd felelni az általam felállított elvárásoknak. Eddig igyekeztem a munkám során a maximumot teljesíteni, hát most majd lehet eleinte a maximum csak cél lesz, de bízom benne, hogy nem elérhetetlen cél. ámen