Nos akkor ott tartottam, hogy Apácskánk jött Marciért és értem a kórházba és megtettük az első, de egyben a legfontosabb utunkat: hazajöttünk. ...és, hogy az élet mennyire ismétli önmagát... ugyanúgy fényképeztünk, mint két évvel ezelőtt :)
Balról Zozi, jobbról Marciképek :)
Az első napokban nagyon sok volt a két fiú közt a hasonlóság. Most már nem látom annyira egyformának Őket. Az viszont tuti, hogy a vérmérsékletük és testalkatuk teljesen más.
-Zozi pár naposan is alig aludt, Marci nagyon jó alvó (kopp-kopp-kopp remélem így is marad)
-Zozi imádott meztelen lenni, Marci már akkor is visít, amikor a pelenkáját cserélem.
-Zozi a mai napig nem viseli el magán a takarót, mindig melege van, Marci viszont akkor érzi jól magát, ha be van bugyolálva mindig fázik.
-Zozi az első pillanattól imádott szopizni és ezt úgy tette ahogy azt a tankönyvek írják, Marci türelmetlen, ha nem zúdul a tejecske a szájába akkor képes feladni és inkább nem enni, vagy pedig az első fél óra azzal telik, hogy alszik cicivel a szájában utána pedig mintha észbekapna hihetetlen mohón csak nyel-nyel.
-Zozi újszülöttnek is gömbölyű volt, Marci, bár a méreteik megegyeznek, vékony kezű-lábú. (Gondolom itt azért csak hiányzik az a két hét amivel Zozi többet töltött a pocakomban.)
A nappalok jól telnek, Marci eszik-alszik, Zozi játszik, Zsuzsi suliban, Apácskánk mától dolgozik (eddig tudott szabin lenni). Az éjszakák általában nagyon változatosak... Vagy Marci van ébren, vagy Zozi, vagy mindkettő... Ha külön-külön akkor nincs gond, mert mindkettő szopizik és alszik tovább, a káosz akkor kezdődik, ha egyszerre vannak ébren, mert mindketten cicire pályáznak. Bár kettő van belőle, de még nem sikerült azt a testhelyzetet kikísérletezni, amikor nem tépik ketten kétfelé... Ilyenkor persze nem tudom ki legyen az első... ha Zozit intem türelemre, akkor Ő sír, a kicsi meg ugye nem értené, miért tátog hiába... Ez a dolog az, amit még nem tudtam érzelmileg magamban helyre tenni... Zozi ugyan megnyugszik néhány perc múlva, de olyan szomorúan bámulja a plafont, hogy a szívem facsarodik ilyenkor. Olyan, mintha félretenném és már nem lenne fontos számomra, jaj pedig dehogynem... Érzésre ugyanez, ha a kicsi befejezi az evést, gyors büfizés és már rohanok is a "nagyhoz", őt vígasztalom, holott tudom, Marci nem alszik, biztos igényelné a babusgatást. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de nem sejtettem, hogy ennyire nehéz. ...és ez csak az érzelmi oldal, mert arról szót nem is ejtettem, hogy kb. 3-4 órát alszom összesen éjszakánként. Aztán a másik véglet, amikor végigalussza mindkét gyerek szinte az egész éjszakát, (22-04) én meg tejben úszva-fürödve hallgatózom, hogy ugyan mikor ébredezik már valamelyik... :) na, nekem semmi sem jó... :D
Zoli mától dolgozik újra, eddig itthon őrzött bennünket. Hihetetlenül jó volt. Nem is tudom szavakba önteni, mennyit jelentettek számomra azok a szerinte apró semmiségek, amiket és ahogyan tett. Ahogyan helyt állt amikor még a kórházban voltam. A meglepi virágcsokor ami itthon várt :) A hajnali vígasztalás. ...és még sok-sok minden amit hirtelen felsorolni sem tudok.
Visszaolvasva elég nyafogósnak tűnik, de ez senkit ne tévesszen meg! Hiszen nagyon jó így ez az egész, így kerek, sőt gömbölyű. Imádom minden egyes pillanatát az életemnek. Vannak és biztosan lesznek is nehéz napok, de mindenért kárpótolnak azok a pillanatok, amikor szopizás közben Marcival összeakad a tekintetünk, vagy amikor Zozi átkulcsolja a nyakamat és odasuttogja a saját kis nyelvén, hogy szeretlek. Mindez lehet, hogy túl cukormázasnak tűnik, de nem bánom, most tényleg nagyon jó.
...és egy kihagyhatatlan:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése