... amikor elköszöntem reggel a nagy napon, nem gondoltam, hogy két hétnek kell eltelnie ahhoz, hogy újra le tudjak ülni néhány percre nyugodtan... Pedig hát panaszra nem lehet okom... no de szépen sorban...
Tehát 20-án reggel elindultunk, a kórházban regisztráltunk, felballagtunk a szülőszobára ahol már tudták, hogy hamarosan érkezünk. Mindenki nagyon kedves és rendes volt, felvették az adatokat, előkészítettek és elfoglalhattam a helyem az egyik szülőszobában. Innen kicsit lelassultak az események, mert az infúzió amit kaptam, jó lassan folydogált le, bár nem is siettünk. Közben Marcikánk megérezhette, hogy kilakoltatás következik, mert a ctg bár nem túl erős de határozott fájásértékeket mutatott. Jött dokibácsink, mondta, hogy van előttem egy másik császáros de legkésőbb 11-kor találkozhatunk végre a kisfiúnkkal. Apácskával dumálgattunk, bohóckodtunk, én búcsúztam a pocakomtól. Aztán egyszer csak jött értem egy "fiúcska" és innen már nagyon pörögtek az események. Azért, hogy mégsem menjen minden simán és első nekifutásra, történt egy kis izgalom is. Nem sikerült elsőre megszúrni a gerincem. Sőt, a nagyon-nagyon sokadik próbálkozás után már az altatást fontolgatták. Kértem, hogy próbálják meg még párszor (pedig piszokul fájt), mert nagyon szerettem volna ébren lenni és találkozni az első percekben Marcival. És tényleg amikor már azt mondták, hogy ez lesz az utolsó próbálkozás, akkor sikerült... Az anesztes orvos egy tünemény volt, végig beszélgetett velem, illetve közvetítette mi történik a "függöny mögött". Aztán megláttam... mázasan, véresen, de valami szépségesen... és csak nyöszörgött, nem sírt nagyon... helyette potyogtak az én könnyeim... persze amikor vizsgálták és mosdatták bepótolta a kis drágám. Kicsit vissza is hozta a szülésznő, megpuszikálhattam. Amíg dokibácsink befejezte a varrogatást addig Apácskával ismerkedhettek. Külön kértem, és ebben partner volt a szülésznő is, hogy a megfigyelési idő alatt maradhasson nálam és segítsenek megpróbálni a szoptatást. Sokáig ott voltunk összebújva, Marci a cicimen szundikált, próbált kicsit szopizni is, mi Apácskával pedig csak gyönyörködtünk benne. Nagyon-nagyon sok hasonlóságot fedeztünk fel Marci és Zozi közt. Sajnos eljött a búcsú pillanata is, először elvitték Marcit, utána pedig engem.
A császáros szoba tele volt, így egy háromágyas kórterembe kerültem. Illetve kerültünk az utánam következő császáros anyukával. Jót vigyorogtunk azon, hogy majd versenyt jajgatunk... Másnap még nem, de utána már kértem, hogy Marci ott lehessen velem. Aznap egy nagyon kedves és segítőkész csecsemős nővér volt, így mindent elmagyarázott, hogy mit és hogyan tegyek. ...és bár nem volt túl régen amikor Zozit a kezembe foghattam, de jól jöttek a tanácsai. Egyedül csak az volt rossz, hogy hiányoztak a szeretteim. Bár jöttek minden nap látogatni, de az mégsem olyan volt. Zozikám igazi nagyfiúként viselkedett, evett, aludt, nem volt hisztis. Apa szerint öregedett egy évet olyan kis komoly lett. Én meg csak bőgtem esténként amikor Zoli telefonált, hogy alszik már. Nagyon jól és gyorsan teltek a benn töltött órák, de jó volt amikor kedd reggel végre kimondta a gyerekorvos, hogy Marci egészséges és jöhetünk haza. Előtte nap délután pánikoltam, hogy sárgásnak látom a szemét, tuti nem engednek haza minket, de szerencsére nem volt vészes.
Itthon várt Anyu, Zoli Anyuja, Zozi és Zsuzsi. Mintha ezer éve nem jártam volna itthon olyan érzés volt, pedig csak 4 nap volt.
Folyt köv...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése