Vagyok...!!

Számomra roppant bosszantó volt már akkor is, amikor Zolikám a pocakomban volt, hogy mindenkit csak az érdekelt, hányok-e (bocsi) mennyit híztam... stb sorolhatnám... Amikor megszületett: mennyivel született, szopik-e, pisil-kakil-alszik-e rendesen.... Szintén sorolhatnám... Valahol az anyaság megjelenésével elveszett az én . Senkit nem érdekel van-e valamiről véleményem -pedig sok mindenről van- Megszüntek a régi jó dumapartyk, az éjszakába nyúló beszélgetések, bandázások. (bár ez köszönhető annak is, hogy amióta elköltöztünk azóta nincs kivel) Minap kisfiammal betévedtünk a munkahelyemre (elég gyakran tesszük nem újdonság)... mindenki köszönt: Szia Zozi!!!! Szia Zolika!!! Ha nem szégyeltem volna ott akkor toporzékolni kezdek... de csak annyit mondtam: ...azthiszem én is itt vagyok... Félreértés ne essék, nagyon jó a viszony a munkatársaim és közöttem, és féltékeny sem vagyok saját gyermekem sikerére, csak akkor és ott (és nagyon sokszor máskor is) arra vágytam, hogy valaki megkérdezze, pláne őszintén érdekelje, hogy én hogy vagyok... Nem azért mintha másként lennék mint máskor, csak jól esett volna. Lassan ott tartok, hogy leszokom a beszélgetésről... Ma már, ha nem közeli ismerőssel találkozom, nehezen indul meg a beszélgetés. Régebben ez sosem jelentett problémát. Mára már inkább csendes megfigyelőlént szemlélem, hallgatom mások beszélgetéseit. ...és ha jól belegondolok ez szörnyű. Szintén nem félreérteni, imádok itthon lenni és babázni, úgyhiszem nem vagyok depis sem. Nem okoz gondot ha -szerintem borzalmas hangomon- énekelni kell gyermekdalokat, vagy egész nap a Babám gagyogását kell hallgatni és válaszolgatni rá... Nagyon szeretek anya lenni, imádom ezt a részét, csak a másikat nem, hogy megszüntem embernek is lenni mások szemében. pedig talán nem zárja ki a kettő egymást... Szerintem...