...szinte hihetetlen hogy telik az idő...

Csak úgy röpülnek a napok egymás után ...

Zolikám 11 hónapos lesz a napokban. Hihetetlen! ...na meg az is, amiket művel... Kezdem ott, hogy mostmár bárhol feláll, nincs akadály. Nem kell ám szinte semmi kapaszkodó, csak annyi, hogy megtámaszkodhasson. Egyet-kettőt lépeget (persze kapaszkodva), de inkább most még a gyorsabb mászást részesíti előnyben. Viszont mászva rohan! Ez vicces így leírva, de pillanatok alatt odaér bárhova :)   "Szerencsére"  mama megtanította hogy kell átmászni a magasabb küszöbökön, így az eddig csábító, de elérhetetlen imádott erkély is megközelíthetővé vált számára. Gyakorlatilag nincs semmi ott ami miatt félteni kellene, Nem szorul be, nem tud kiesni, nem esik rá semmi, De nem szeretem, és nem engedem hogy egyedül kint legyen.  Mostanában különben is jobb, ha folyamatosan a szemem előtt ténykedik, mert ha már csendben van akkor az tuti rosszat jelent. Egyik reggel olyan szépen eljátszott az ágyában, gondoltam nyugodtan megiszom a kávémat, ott aztán tényleg semmit nem csinálhat. ...de... kiszedte az összes popsitörlőt a dobozából... az ágy minden pontján volt...  Tegnap reggel pedig majdnem magára borította Zsuzsi szobájában levő cd tartó tornyot... Óriási szerencse, hogy amikor dőlni kezdett, Zsuzsi felkapta Zolikát. Tehát a napok semmit nem vátoztak még mindig a legtöbbet elhangzó mondat: -Zolika nem szabad-   "Dumál" egész nap szinte, tökéletesen mondja, hogy APA, a többi: baba, babuuu, tete, imádja, ha tüsszent valaki, és mondjuk, hogy hapci, egészségedre. Ő is mondja: "eg"  Ha elesik  és mondom, hogy hoppá, akkor válaszol: "ottá"  Imádni való, ahogy nyílik számára a világ. Mindent megnéz, mindenre rácsodálkozik. Már nem barátkozik mindenkivel, aki nem szimpatikus számára annak látványosan hátatfordít :) Szeret tapsolni, néha már integet, de inkább csak utólag. Szereti  az építőkockát, látja, hogy mi felépítjük, ő elborítja, de mostmár kettőt egymásra is rak.

Az elmúlt két hétben szinte megállás nélkül boltból-boltba rohangáltunk. Úgy volt, hogy 1.-én jön a vizes és a burkoló, nekikezdenek a fürdőszobát szétverni majd újra építeni, de nem érkezett meg a csempe... így csúszik, -remélhetőleg- csak 1 hetet. Legalább addig rend van... Ha pedig kész a fürdő, jöhet a folyosó és a konyha járólapozása és festése. A folyosón levő beépített szekrények viszont készen vannak. csodaszép lett. :) Jól megküzdöttünk vele, de megérte. Jól jött, hogy Zsuzsi mamázott egy pár napot, mert a szobájában szemmagasságig ért a lom... hihetetlen mit elnyel az a pár szekrény.  Bár így is morgott cseppet, hogy már megint az Ő birodalmát használjuk raktárnak :) de vígasztalásképp patika-rendet raktam neki. (ez mára már természetesen a múlté)

Miért van az...

.... hogy ha egy kisgyermek már a helyét valamilyen módon változtatni tudja akkor már minden eszközt kezelni tud a maga módján?? Zolikám profi módon kapcsolgatja ki-be a házimozit, a digi dekóderét, a számítógépet (tuti olyankor, mikor valami fontos dologban vagyunk nyakig benne)  Rémisztő sebességgel rántja ki-le a telefont, a kamerát, a fényképezőt a zsinorjánál fogva amikor töltőn van. Tegnap reggel egy ujjal és kb. két mozdulattal  szedte le az egyik hangfal borítását. Persze tudja, hogy nem szabad, ezt minden alkalommal el is mondjuk neki amikor sejteni véljük a következő kiszemelt áldozatot. Amikor elhangzik a bűvös -Zolikámnemszabad,nebántsd veszélyes- megáll egy pillanat törtrészéig, hátranéz és elkezdi rázni a fejét, szinte mondja, hogy tudom, nem szabad. Mi meg fuldoklunk a visszafojtott nevetéstől, mert annyira édes ilyenkor.  Nagyon résen kell vele lenni, mert már nem jelent gátló tényezőt egy küszöb, vagy odadobott takaró sem, mindenen átmászi. Mit átmászik? Átgázol!! :)))) Profi módon áll fel, mostmár semmi félelemérzés nincs benne akkor sem ha le kell ülni. Bár még olykor koppan a buksi (fog is még tudom egy párszor) A játékos polcot naponta le tudom törölgetni lepakolás nélkül, azt megteszi helyettem :) visszapakolás még sajnos nem megy :) Az apróbb játékoknak van 2-3 kisebb doboz. Na azok addig vannak benne kb. amíg be nem ér Manókám a szobába. :))  Hihetetlen sokat ügyesedett és erősödött. Múlt csütörtökön voltunk a hivatalos méréseket megejteni, 9800gr és 71 cm. Pár dekát hízott csak az elmúlt hónapban. mondjuk ez nem lep meg, mert szinte 0-24-ig mozgásban van. Viszont nem is nőtt semmit.  Fogak száma 5 és fél. ...és nagyon harap. Rászokott, hogy mint egy kisoroszlán (horoszkópilag az is) nekiindul, közben persze megy a hangutánzás is :) Még szelíd oroszlánkölyöknek hangzik, de alakul :) Szóval közelít tátott szájjal és oroszlán(ka) ordítással és harap. Nagyot. El sem enged. Miután nem lehet tudni, hogy ez most éppen a szeretetnyilvánítás ölelős-nyálas puszija lesz-e vagy harapás, meg kell várni a fájdalmas végeredményt. Múltkor sikerült neki az orromon azt a pontot eltalálni, ahol az orrcsont végetér, a porc kezdődik.. Szégyen-nemszégyen csorgott a könnyem. ...és hiába mondom el százszor-ezerszer, hogy ez nagyon fáj... vissza mégsem haraphatok... így jött nagy kínnal, hogy ráfújok az arcára, ugyanis azt nagyon nem szereti. Persze mondom neki, hogy nem szabad harapni... Esetleg valakinek bevált ötlete?? Mindenre vevő vagyok, mielőtt még apró darabokban fogom a következő bejegyzést megírni :) 

Vagyok...!!

Számomra roppant bosszantó volt már akkor is, amikor Zolikám a pocakomban volt, hogy mindenkit csak az érdekelt, hányok-e (bocsi) mennyit híztam... stb sorolhatnám... Amikor megszületett: mennyivel született, szopik-e, pisil-kakil-alszik-e rendesen.... Szintén sorolhatnám... Valahol az anyaság megjelenésével elveszett az én . Senkit nem érdekel van-e valamiről véleményem -pedig sok mindenről van- Megszüntek a régi jó dumapartyk, az éjszakába nyúló beszélgetések, bandázások. (bár ez köszönhető annak is, hogy amióta elköltöztünk azóta nincs kivel) Minap kisfiammal betévedtünk a munkahelyemre (elég gyakran tesszük nem újdonság)... mindenki köszönt: Szia Zozi!!!! Szia Zolika!!! Ha nem szégyeltem volna ott akkor toporzékolni kezdek... de csak annyit mondtam: ...azthiszem én is itt vagyok... Félreértés ne essék, nagyon jó a viszony a munkatársaim és közöttem, és féltékeny sem vagyok saját gyermekem sikerére, csak akkor és ott (és nagyon sokszor máskor is) arra vágytam, hogy valaki megkérdezze, pláne őszintén érdekelje, hogy én hogy vagyok... Nem azért mintha másként lennék mint máskor, csak jól esett volna. Lassan ott tartok, hogy leszokom a beszélgetésről... Ma már, ha nem közeli ismerőssel találkozom, nehezen indul meg a beszélgetés. Régebben ez sosem jelentett problémát. Mára már inkább csendes megfigyelőlént szemlélem, hallgatom mások beszélgetéseit. ...és ha jól belegondolok ez szörnyű. Szintén nem félreérteni, imádok itthon lenni és babázni, úgyhiszem nem vagyok depis sem. Nem okoz gondot ha -szerintem borzalmas hangomon- énekelni kell gyermekdalokat, vagy egész nap a Babám gagyogását kell hallgatni és válaszolgatni rá... Nagyon szeretek anya lenni, imádom ezt a részét, csak a másikat nem, hogy megszüntem embernek is lenni mások szemében. pedig talán nem zárja ki a kettő egymást... Szerintem...