Októberi kirándulás

Na jól beharangoztam az előző poszt végén, hogy folyt.köv...

Október első napjaiban a vénasszonyok nyara bennünket is arra buzdított, hogy kicsit csavarogjunk, mielőtt beáll a szürke őszi idő. Hát mint így utólag tapasztaljuk ez még most sem történt meg...

A fiúk nagyon szerették a Mi kis falunk sorozatot. Én meg beleszerettem a falut körülvevő tájba. Hát nézzük meg milyen is Pajkaszeg. Tulajdonképpen Pilisszentlélek a becsületes neve. De mint kiderült valóságban is gyönyörű.  

Aránylag korán indultunk, így mi még egy csendes, szundikáló faluba értünk. Azt csak sejtem,  hogy a helyiek nem túl boldogok a népszerűség miatt. Bár valóban kedvesen fogadtak, de biztosan zavaró lehet,  hogy folyamatosan bámuló ismeretlen emberek jönnek mennek, mutogatnak, fényképeznek.
Persze természetesen mi is megkerestük Teca kocsmáját, ittunk egy finom kávét,  de addigra érkezett egy csomó vendég, így továbbálltunk. A falutól nem messze van egy romkolostor, nagyon jó kis hely, ha arra jár valaki kihagyhatatlan.

" Egyetlen magyar alapítású szerzetesrendünk, a pálosok első kolostorai a Pilisben és környékén épültek, a Pilisszentlélek feletti hegyoldalban, a XIII. sz. második felében alapították a kolostort, IV. (Kun) László király támogatásával. A ma látható alapfalak és a templomhajó déli falának 5-6 m magasan álló maradványa azonban a XIV.-XV. század fordulójára kiépült templom és kolostoregyüttes részleletei. A szerzetesek a mohácsi vész után hagyták el a kolostort, mely azóta pusztul. Az 1980-as évek második felében végezték el a romok konzerválását."

Pajkaszegnek – a filmben – nincs temploma, de a forgatásnak helyszínt adó falu is csak az 1760-as évektől tudhat magáénak egy kis, torony nélküli kápolnát, aminek helyére az 1800-as évek közepén épült templom, ami később, 1938-ban bővült ki két oldalhajóval. 

A templom előtt egy szép székely-kapu áll, melyet erdélyi fafaragók készítettek 1984 Pünkösdjére.

Szóval jó nagy sétát tettünk, jól is esett testünknek-lelkünknek.
De a napnak nem volt még vége. Esztergom felé vettük az irányt. Egyrészt, mert valami ebéd félét kellett már keresni, na meg mert közel volt.
A Bazilikát is jól körbejártuk. Igaz, hogy csak kívülről. Szokás szerint valami rendezvénybe csöppentünk. A Duna parton volt egy kirakodóvásár-borfesztivál szerű valami. Azt is megnéztük.
Aztán lassan hazafelé vettük az irányt.  Vagyis nem teljesen. Még Visegrád és a Dunakanyar gyönyörűsége várt. Bár a Fellegvárat kihagytuk,  mert ránksötétedett lassan, de néhány képet készítettünk a mesés kilátással.
Na meg búcsúzóul felsétáltunk a Vízibástyához.  Hát, már kb úgy éreztem, hogy ha mégegy emelkedőt vagy lépcsőt látok sírni kezdek... mi ugye teljesen "lapos" helyen lakunk. A legmagasabb kiemelkedés a sóderrakás... Biztosan ezért is varázsol el a dimbes-dobos táj ennyire...  Na tehát a mi lábunk nem erre van tervezve,  jól kipurcantunk nap végére. De csak mi nagyok. Elképzelésem sincs, hogy a fiúk milyen elemmel működnek, de  ők még a bástyához a nem gyenge emelkedőt is futva, szaladgálva tették meg. Azért hazafelé már énekeltünk, szorzótáblát mondtunk,  hogy ne aludjanak el 😊
Szerencsere este sem kellett ringatni őket. Na jó minket sem...