Addig sem volt túl pihentető, amíg járkáltam Zolihoz a kórházba és szinte csak aludni jártunk haza, de most aztán úgy érzem elhavazódtam teljesen. Pedig szavam nem lehet, Zoli egy roppant türelmes, jó beteg. Szinte úgy kell kihúzni belőle mit hozzak neki. Csak épp legszívesebben ott ülnék az ágy szélén, lesve minden rezdülését.
Tehát a hazaút: ugye ott tartottunk, hogy betegszállítósokat kerestem, mert féltem/féltettem Apácskát a hazaúttól. Pénteken reggel az összes magán betegszállító céget felhívtam, de eszméletlen összegeket mondtak a telefonba. 35 és 60 ezer között. Mindegy az egyiket azért kiválasztottam, hogy ha hazaengedik, akkor hívom őket. Nem volt rá szükség... -mert mit tesz a bélelt boríték- azonnal, szó nélkül megrendelte az orvos az ingyenes hazaszállítást. Még hétfőn reggel mentem, segítettem összepakolni, elrendezgetni a megmaradt feladatokat, majd 11 körül Zolikával hazaindultunk. Papír szerint, dél és két óra között jöttek volna Zoliért. Délben telefonált, hogy indulnak haza. A nagy boldogság csak addig tartott, amíg nem jöttek sorban az smsek, hogy még mindig Pesten vannak, még mindig beteget vesznek fel. Közben eltelt már 3 óra. 4 óra körül aztán felhívott Zoli, hogy elintézte a gépkocsivezetővel, hogy Cegléden megállnak és onnan én hozom inkább tovább, mert ők még másfelé mentek. Tehát a végeredmény, az indulás és a hazaérkezés közt 5 azazÖT óra telt el. Hiába fekve, mert semmi biztonsági öv, semmi vákumágy, kézzel-lábbal kapaszkodnia kellett, hogy a kanyarokban ne essen le a hordágyról... ami természetesen a rövidebbik fajta volt, így persze a feje és a lába lelógott... Amikor elváltunk a kórházban én egy jókedvű, sétáló emberkét hagytam, és mire hazaértünk... nem találok rá szavakat, hogy mennyire megviselt volt. Tele fájdalommal. Azokkal a fájdalmakkal, amik már nem is voltak csak műtét előtt... A kötés egyik része átázott, kicsit olyan véres levedzős valamivel. Nagyon-nagyon bízom benne, hogy semmi visszafordíthatatlan nem történt, őszintén remélem, hogy "csak" a sok órás rázkódást érzi, és nem szakadt szét valami ott benn... ...és kimondhatatlanul bánt a saját gyávaságom, hogy nem mertem én hazahozni... vagy inkább fizetni érte, hogy emberhez méltóan kerüljön haza. Hétfőn varratszedés, arra viszont tuti, hogy inkább én viszem... Tehát ennyi. düh és elkeseredés...
Még azért egy kép, Az apropója pedig, hogy Zolikám eddig soha, senkivel nem aludt el csak velem. Kedden, csodajó hangulatában nagyon elfáradt, de mivel mondogatom neki, hogy most vigyázni kell Apára, nem szabad ugrálni, odakucorodott :) ...és elaludt...
