Azthiszem a 2020.november 29-e reggel 7:42 örökre beleégett az agyamba...
Kicsit visszaugrok időben... Szerdán estére tudtuk meg, hogy pontosan melyik osztályon van Apu és hogy nagy a baj, már nem volt etethető. Csütörtökön kérvényeztem egy rendkívüli látogatási engedélyt Mamának, hogy be tudjon menni hozzá. (Mama Apu 2.felesége) Pénteken csupán annyi információt kaptunk telefonon, hogy nagyon gyenge, nem mondhatnak semmit. Szombaton reggel elmentünk Zolival a piacra vettünk ezt meg azt. Épp, hogy hazaértünk pittyent a telefonom, email jött a kórházból. Engedélyezték a látogatást. Gyorsan kinyomtattam és vittük Mamának. Még aznap be is tudott menni hozzá. Mondjuk nem volt cseppet sem megnyugtató, hogy Apu talán egy pillanatra nézett fel...
Vasárnap reggel, nagyon-nagyon korán ébredtem. Feküdtem csendben, hogy ne ébredjenek fel a többiek. Aztán sokkal később, hogy még az idősávunk lejárta előtt végezzek lementem az Aldiba. Pont fizettem amikor megcsörrent a telefonom. (7:42) Egy ismeretlen számról hívtak. A kórházból... Apu hajnalban 4:30-kor itthagyott minket, feladta a küzdelmet... Fogalmam sincs hogy jöttem ki a boltból... Hívtam Mamát. Gondolom a lakótelepen jól megbámultak, hogy hangosan bőgve járkálok... Otthon a fiúk már felkeltek. Elmondtam nekik is. Zoli rögtön értette amikor meglátott. Sírtunk egy sort egymást négyen átölelve... Telefonáltam a két batyámnak, de szinte teljes sokkban voltam... Napközben gyakran hívtuk a Mamával egymást. Eltelt a nap... Hétfőn Mamával intéztük a kórházi papírokat, körvonalazódott a temetés is. Kedden délelőttre nagyjából mindent elintéztünk. Zolival a koszorúkat is. Csak időpontot nem tudtunk, mert annyi, de annyi elhunyt van, hogy minden csúszik. Végül Mama hívott hét vége felé, hogy dec.11-én délután 3-kor lesz a temetés.
Aztán az a nap is eljött. A fiúkat hamarabb elhoztam a suliból. Menni is akartak, meg hát... jobb is, ha nem itthon búslakodunk együtt.
Maga a temetés nagyon szűk körű volt. Nem is lehetett sok embert hívni. Polgári szertartás volt. Apu nem volt hívő, így ez jobban illett hozzá. Rövid volt a szertartás is, de méltóan elbúcsúztattuk. A fiúk nagyon sírtak, úgy másnapra nyugodtak meg kicsit. De maximálisan felfogták, próbálják okosan kezelni. Néha kérdeznek, válaszolunk.
Hogy én hogy viselem? Hát... egyrészt nem tudom még mindig elhinni... másrészt, egy pokoli ürességet érzek... aztán néha tagadok... meg van, hogy tök reálisan felfogom. Ez úgy percenként tud változni. Ha bárki szóba hozza, sírok... Egyébként elvagyok.
Nagyon rossz menni Mamához, mindig Apu székébe akar leültetni... nem tudok... az az ő helye... én mellette ültem mindig, most is oda ülök le. Üres a ház nélküle, várom, hogy feljöjjön a pincéből, vagy mint az elmúlt hetekben ha aludt amikor ott voltam és felébredt a neszezésre várom, hogy szóljon.
Ami nagyon nehéz, a tudat, hogy amikor elment senki nem foghatta a kezét. Utolsó emlékem a két héttel azelőtti vasárnap, amikor elbúcsúztunk és megpusziltam a feje búbját... a pillantása ahogy intettem még az ajtóból.
Szóval nem könnyű...
Vigyáztatok egymásra! Legyetek ott a szeretteiteknek!
